Kaposvári Gyula szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1978)

Szabó László: A redempció hatása a Jászság kultúrájára

ilyenkor esetleg egy-két fillér borra), ám a munkatempóból nem engedtek. A cseléddel való bánásmódra két nagygazda véleményét idézzük Jászdózsáról és Jászjákóhalmáról: „Egy 16 éves gyerek mindenes volt. Ki kellett ganaj ázni, a jószág alul. A mindennapi munkát már csinálta. Aki cseléd vót, azokban az időkben első emberek vótak. A kössígbe. Jóravalók vótak, nem loptak. Rendes emberek vótak, dógoztak. Együtt ebédeltünk mindig. Nem vót külön étel, hogy külön ettünk. Együtt. Öltünk négy disznót is, ojjan két mázsásokat. Hát mind elfogyasztottuk együtt. Itt nem vót ojjan gazda, aki máshogy csinálta vóna." „Vót ojjan piszok gazda is, aki külön főzött a béreseknek. Vót itt ilyen. Apám mesélte. Nem tudom mán kicsoda, megfőzte az özvegy annya az ételt (tésztát) és a fűzfára kötötte. Belemászott a sok hangya. A béres túróstésztát kapott és rámászott a sok hangya: — Mari néni, ebbe hangya van! — Ennye no, ennye no! — nem adott neki másikat." Az ilyen bánásmódért ki is közösítették a nagyobb gazdák egymást, nem tartották rendes embernek azt, aki a munkását nem becsüli meg. A jobb és emberségesebbnek elismert bánásmód mellett is nagyon sokan panaszkodnak, nem egyszer gyűjtés közben sírva fakadnak, hogy milyen hihetetlenül sokat kellett dolgozniok azért a pénzért. Szembe állítják magukkal a velük egykorú gazda fiát, akinek ha fáradt volt, saját gazdaságukban módjuk volt pihenni és két-három órával később is keltek, mint béresek, villások, marhás gyerekek. A kíméletlen munkatempó, amely egyaránt vonatkozott a szegényebbekre, vagyonosabbakra, a családi közös kasszára való dolgozás, s egy fejlettebb gazdasági metódus lehetővé tette, hogy a jászok saját határukat a végletekig kiaknázzák, megszállják a Kiskunság birtokukban levő pusztáit, s ott is hasonló metódust valósítanak meg, s végül megszerezzék a környező települések határainak jó részét (Tarnaőrs, Adács, Visznek, Nagy fügéd, Szentlőrinckáta, Besenyszög, Tiszasüly, stb.), sőt szőlőbirtokot vásárolhassanak a Mátraalján. Tanulságos itt idéznünk Jászárokszállás példáját, amely község 1862ben már önálló községként elismert települést alapít a Kiskunságban, Kerekegyházát, s ettől kezdve állandóan ontja a telepeseket, közelre (Ágó, Szentandrás), távolra, századunkban még a 30-as és 40-es években is jelentős számú népet bocsátva ki a dunántúli Iregszemcse és Nagylók községekbe, s közben megszerzi a környező délhevesi községek megszerezhető földdarabjait, Csányban több mint 1000 kh-at, s Tarnaerk, Vámosgyörk, Nagyfüged, Tarnaőrs, Visznek, Monostorpályi, Pusztamonostor, Atkár községekben jó 200 kh-on felüli területet, s másutt is nagy és jelentős földeket, a Mátraalján pedig bizonyos minőségi szőlőbirtokot. III. Minthogy mind a gazdagabb, mind a szegényebb rétegek a polgárság kezdeti tempójával, a kíméletlen munkával szerezték vagyonukat, ezért a munkának, illetve a munka eredményének a vagyonnak óriási jelentősége, értékmérő, erkölcsi szintet meghatározó szerepe lett. A legtöbbször a közösség ellenőrzése alatt állva jutottak vagyonukhoz, igazolva volt annak munkával szerzettsége, így tiszta eredete, ezért a vagyon az embert is messzemenően meghatározta. A jó, a rendes élet fogalma összefüggött azzal, hogy ki milyen vagyoni szinten él, illetve lényeges volt, hogy senki ne éhezzen, szűkölködjék. Munkalehetőség volt bőven, ha nem helyben, hát a határokon túl (aratás, fuvarozás, ipari munka városokban), s ezért ha valamely család nem tudta a normális szintet elérni az életvitel terén, nem tudott házat szerezni, gyarapítani, ott már felmerült a gazda erkölcstelen, korhely, dolgozni nem szerető volta, közmegvetés tárgyává vált a családfő, s családtagjait csak sajnálni tudták. Mindenki igyekezett ezért minél nyilvánvalóbban kifejezésre juttatni, hogy milyen anyagi helyzete van, s lényegében idők folyamán valóságos szimbólumai keletkeztek a vagyoni állapot kifejezésre juttatásnak, s szokások alakultak ki, amelyek a vagyoni állapot jelzését vagy takargatását szolgálták. Ezek közül is kiemelkedik az építkezés vagyon jelző szerepe. A jászsági lakóházak építőanyaga egészen a XX. század elejéig egységes volt, s nem tükrözött anyagi különbségeket. Szegények, gazdagok falanyagnak egyaránt a sarat használták, s inkább vidékenkénti különbség mutatkozott a felhasználás módjában, mint vagyoni. A Jászság északnyugati részén fekvő községek (Fényszaru, Felsőszentgyörgy, Ágó, Árokszállás, részben Berény) a talaj adottságok miatt részben vagy csaknem kizárólag a vertfalat alkalmazta, míg a Jászság egyéb részein a vályogfal uralkodott. A tetőfedésre általánosan nádat, az északkeleti részen a nagyobb rozstermelés miatt a rozsszalmát használták, de a múlt században a zsindely is jelentősebb volt, s ez már bizonyos vagyoni állapotot is kifejezett. A pénzen vett zsindelyt egész ház befedésére néhány jómódú ember használta, mások csak a vízvetőt zsindelyezték, a házat egészében vagy szalmával vagy náddal fedték. Az építőanyag vagyoni állapotot csupán századunkban fejezett ki. A téglafal, vagy a kőlábazat, kőlábazatra vert vagy rakott sárfal vagy éppenséggel téglafal min157