Balassa Iván – Kaposvári Gyula – Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1973)

Molnár Balázs: Jászkunsági betyárokról és Ambrus Sándor veszettállatorvosról

magyarázták az állatok élettanát. Legtöbb munka a lóval foglalkozott. „Azokat a könyveket szívesen elolvastam, — mondotta —, mert arról akartam meggyőződni, hogy jó lesz-e úgy, ahogyan kigondoltam. Készítettünk ott gyógyszereket is, leginkább kenőcsöket." Szakkönyveket később is szerzett be és olvasgatta azokat. „Amikor leszereltem, megnősültem, gazdálkodtam, de a fődmunkát nem szerettem, csak a jószágot. Ha valami baja volt a jószágnak, megszólítottak, hogy segítsek rajtuk. Szívesen megtettem, mert szerettem a jószágot. Az állatnak még jobban fáj, ha fáj — mondotta. Legjobban a lovat szerettem, de a marhaféle bajára is azonnal rájöttem. Segítettem más állaton is ha kellett." Gyógyítógyakorlatára jellemző volt, hogy sohasem érdeklődött a betegséget kiváltó okok után. A beteg jószágot megtekintette, megvizsgálta és azután rendelkezett. A meggyógyítható jószágot meggyógyította, de azt is nyíltan megmondta, ha a jószág gyógyíthatatlan volt. Ritkán tévedett. Legalábbis tévedéséről soha semmiféle hírt sem hallottam. Beteg és orvos viszonyát ismerve, gyógyítóerejének egyik titka talán éppen ez volt. Amennyiben nyomon követhettem: a hozzá fordulók általában nem arra kérték, hogy beteg jószágát gyógyítsa meg. „Beteg a lovam, vagy marhám stb. jöjjön el és nézze meg!" Beteg állat tulajdonosai mondották egymás között „mutasd meg Ambrus bácsinak — mondották így is Sándor bácsinak, — látta-e már, nézze meg stb." Gyógyítótevékenysége gyakorlása megértéséhez ismerni kell életrendjét. (Idéztem őt, hogy „rongyember stb. voltam". Már gyermekkorában feltűnt nyugtalan természete, makacs magatartása. A könnyen élő legénykorában is mindig önálló utakat taposott, és ahhoz csatlakozott a társaság). Szerette a társaságot, az pedig italfogyasztással járt. Italos ember volt, sokat meg bírt inni, de annyit soha nem ivott, hogy az eszét ne tudta volna. Általában ha beteg jószághoz hívták, először ital mellé ült és iszogatás után ment a jószághoz és a beteg jószág megtekintése után italhoz tért vissza, s rendszerint borozgatás közben intézkedett. Ha sebészeti jellegű beavatkozásra volt szükség, üzent a kovácsnak, aki utasítása szerint, ellenőrzése mellett elvégezte a szükséges műtétet. Csáthy László szeghalmi patikus (fejfafeliraton szerepelt), a gyógyszerkészítés néhány fortélyába bevezette. Ha a készítendő gyógyszerrel kapcsolatban problémája volt Sándor bácsinak, azt Laci barátjával beszélte meg. Gyógyszereit — csaknem kivétel nélkül — Sándor bácsi maga állította össze odahaza. Különböző gyógyfüveket is használt. Utasítására páciensei gyűjtötték össze, szárították stb. és mikor mennyire volt szüksége, annyit kért belőlük. így gyógyfű sok olyan családnál is akadt, akik különben nem tartottak volna. Elkészített folyadék gyógyszerét különböző színűaránylag nagyobb méretű literes, félliteres üvegben tartotta. Az üvegeken semmiféle jelzés nem volt. Gyógyszerraktára — de ne gondoljunk ám nagy mennyiségre, csak néhány üvegből állott, az istállóban a jászol alatt volt. Bicskáján kombinált érfogója volt, mert fiatalabb korában sok sebészi beavatkozást elvégzett maga. Komádiban V. J. gazda 12 db veszett marhájához hívták az 1910-es években. Estefelé vonaton érkezett, az állomáson kocsival várták. A gazda lakására értek, ahol kitűnő bor várta az asztalon. Borozgattak, beszélgettek, de egy szót sem ejtettek a jószágról: a gazda valakitől megtudta, hogy ezt nem szereti Sándor bácsi. Éjfél felé járt az idő: fél tizenkettőkor felállt Sándor bácsi és csak annyit mondott „na, hol az ól ?". Kísérte a gazda, aki a konyhában felvette a lámpást és ment Sándor bácsi előtt a nagy sárban. Hallotta a gazda, hogy törte, kínozta egymást a jószág (elszabadult, elszaggatta láncát, öklelte, döfte egymást). Az ól ajtajához érve Sándor bácsi kivette a lámpást a gazda kezéből és kérte a gazdát, hogy csukja be az ajtót utána (a gazda kívül maradt). Ahogyan belépett, nyomban lecsendesedett a jószág, pedig nem szólt Sándor egy szót sem. Kíváncsi volt V. J. is, hogy mit csinálhat: csak annyit látott, hogy a lámpással a jószág szemibe világított, a szemét nézegette. Jó két óra hosszáig vizsgálta a 12 db marhát. Amikor kijött Sándor bácsi nem szólt semmit. Visszatértek az asztalhoz és még pár óráig borozgattak, majd lefeküdtek. Néhány órás alvás után Sándor bácsi felkelt, ismét megvizsgálta a jószágot és akkor nyilatkozott. A vírinek van baja és hogy rendbe jöjjön, elmagyarázta a jószág takarmányozását, itatását napokra beosztva. A takarmányozás rendjét hosszabb időre is megmagyarázta. Orvosságot nem rendelt. Aznap estefelé visszatért Szeghalomra. A jószág meggyógyult. Egyik beszélgetésünk alkalmával elmondotta Sándor bácsi, hogy Komádiban az 1890-es években is járt. Akkor tanyán gyógyított. (A gazda nevére és a tanyára már nem emlékezett.) Ekkor meglátogatta Fekete János híres állatgyógyítót, akinek második felesége Ambrus Erzsébet volt. A XIX. sz.második felében nemcsak ezen a vidéken, de messze földön az ő nevüket emlegették. Állathoz értő, könnyebb nyavalyákat gyógyító több is akadt minden faluban, akiket név szerint számon tartottak a kortársak, de halálukkal feledésbe merült nevük és tevékenységük. Az öregek füzesgyarmati Daru nevét emlegették halála után még sokáig. Az emlékezet ma is tud róla. Fekete János és Ambrus Sándor a velük született adottságot tudatosan fejlesztették is. Mindketten igényelték 185