Balassa Iván – Kaposvári Gyula – Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1973)

Balassa Iván: Szűcs Sándor az etnográfus

4. Gyűjtőúton Ecseg-pusztán, háttérben a Putri-csárda. ! 942. A háború alatt egyre csökkent a megjelenés lehetősége. A Nagykunsági Lapokon kívül a Magyar Útban és a Kis Újságban jelentek meg írásai, de változatlan szorgalommal küldte a mély megfigyelésen alapuló feldolgozásait a szaklapoknak is. A háború végefelé átmenetileg Karcagon vállalt állást mindennapi életének megkönnyítésére. A felszabadulás adta lehetőségek megmutatták, hogy Szűcs Sándor nemcsak tollával tud és akar a népért dolgozni, hanem szervező és oktató munkájával is. 1944 őszén alig szűntek meg a harcok, máris vége lett bajomi remeteségének. A Magyar Kommunista Párt tagjaként dolgozott az új közigazgatás szervezésén. Részt vett a járási Nemzeti Bizottság munkájában. De mivel kevés volt a tanító az iskolában, itt is segített, amit mindig legkedvesebb élményei között tart számon. A megfeszített munkában még arra is maradt ideje, hogy megírja és sajtó alá rendezze újabb könyvét a Pusztai krónikát, ami 1946-ban meg is jelent. Még a választási harcokban is részt vett és kétszer volt a Magyar Kommunista Párt képviselőjelöltje. 1946-ban hozzálátott a sárréti népfőiskola megszervezéséhez, melyet 1949-ig igazgatott. Ez az intézmény gazdasági-társadalmi ismereteket egyaránt nyújtott hallgatóinak, akik többféle fokon tanultak, az iskolát éppen kijárt kortól katonaköteles korig. Állandó ós meghívott előadók a bihartordai kastélyban érdeklődő fiatalokat taníthattak ós Szűcs Sándor személye volt a színvonal biztosítéka. Ekkor kapta a „Sárrét nevelője" megtisztelő elnevezést azoktól a fiataloktól, akik egy negyedszázad múlva is szívesen emlékeznek vissza a népfőiskolára és annak igazgatójára. Ekkor történt valami, ami ismét bajomi remetévé tette Szűcs Sándort, hogy mi azt nehéz lenne kibogozni, mert erről a tőle megszokott szemérmességgel hallgat. Ne feszegessük tehát mi sem s elegendő annak megállapítása, hogy éppen arról az oldalról érte méltánytalanság, ahová olyan határozottan odaállott, amikor szükség volt rá. Ma már túl van rajta, de akkor újra kezdeni nagyon nehéz körülmények között kellett mindent. „Hiszen ha fizikailag kitartóan birnám a földműves munkát, akkor látnád meg milyen hencegő ember volnék, nem vállalnék én semmiféle hivatalt" — írja egyik hozzám intézett levelében, melyhez a karcagi múzeum gondja-bajának átvételére tett ajánlatomra válaszolt. Eletének ez újabb nehéz korszakában csa.k az Ethnographia hasábjain olvashattunk Tőle egy-egy tanulmányt, nem tellett többre a nehéz mindennapi fizikai munka mellett. Végre 1952-ben kinevezték a Györffy István Nagykun Múzeum igazgatójának Karcagra. Jó volt ez, hiszen annak az örökét folytathatta, aki tudományosan és emberileg olyan közel állt hozzá. De nehéz is volt, hiszen hajnalban kelve, mindennap átszállással utazott Bajomból Karcagra, hogy késő estére érjen haza. Életének mégis termékeny korszaka ez az évtized, melyet könyvek, tanulmányok, hírlapi cikkek gazdagabban jelölnek. Ludas Matyi cimborái (1954), Háry János bajtársai (1956), Pusztai szabadok (1957), Békési históriák (1959). Szól a duda, verbuválnak (1962) mind-mind valami új szint, új ismeretet hoz a Sárrét, Nagykunság kiapadhatatlan kincsesházából. Ezekben a régvolt és jelenlegi adatközlőket éppúgy megszólaltatja, mint a levéltárak gazdag forrásait. 2 Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv 17