Balassa Iván – Kaposvári Gyula – Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1973)

Betkowski Jenő: Képek az egykori szolnoki faha-józás történetéből. Teleltetés

őrizni a telelő hajót s ezért nem hagyhatták magára. Akár itthon telelt, akár másutt fagyott ki, nap-nap mellett meg­vizsgálták a víz állását, hogy megtehessék, amit a hely­zet éppen akkor kívánt. Szolnokon, könnyebb volt a do­log, mert a Folyammérnökség kiíratta a kapuja mellé ki­függesztett kis táblára az aznapi vízállást. A táblán raj­tahagyták az egész heti jelentést, s így az előző naphoz viszonyítva mindig tudták, hogy apad vagy árad a folyó. Már reggel 8 óra előtt ott ácsorogtak a hivatal előtti jár­dán a hajósgazdák vagy a kormányosok, krancmajszterek, illetve, azok akik meg voltak bízva a hajó téli őrizetével, s várták a jelentést, hogy kell-e hát jegelni. De ott kaszi­nóztak rendszerint a közhajósok is, akiknek télen, ha jól ment a soruk nyáron, nem volt egyéb dolguk. Meg aztán úgyis volt, hogy éppen az ott álldogáló emberek közül hívott valakit a gazda jegeléshez, ha „szoros" volt a helyzet. A jegelés volt t.i. az egyetlen, bár nem minden esetben tökéletes hatású ellenszere az apadásnak és áradásnak. Itthon tehát már csak azért is volt könnyebb a hajó őri­zése, mert mindig kéznél volt a segítség, amennyi csak kellett, míg a távoli partok mentén kifagyott hajókon csak egy-két ember akadt. Ha tehát a víz apadásnak húzódott, vagy ellenkezőleg: megpezsdült, megáradt, szabaddá kellett tenni a hajót, hogy szükség szerint vagy beljebb eresszék a meder felé, vagy kijjebb húzzák a part mellé. Mivel a hajó szabad mozgását a jég akadályozta, ettől szabadították meg először is. Ezt nevezték jegelésnek. Apadó vízben az elj következő volt: Mivel a ha­jót beljebb kellett ereszteni, helyet vágtak neki, egy hosz­szú léket a hajó egész, vízfelőli hosszában. Ezt a hosszú lé­ket csatornának nevezték. A szélessége nagyobb volt, mint amennyire beljebb akarták tolni, támasztani a ha­jót. Ez egymagában még nem lett volna elég, mivel a part felől a jég a hajóhoz fagyott. A part felől ilyenkor nem vágtak léket, csak körülvágták a hajó mellett a parti jeget, hogy eleressze a hajót. A jeget vagy hosszú nyelű baltával vágták hátrafelé haladva, vagy külön erre a célra készült szerszámmal, a jegelővel. Egy hosszú nyelű véső­fajta volt, a nyakánál egy keresztvassal, hogy ne szalad­jon nagyon a jég alá, mikor átszakítják. Nagyobb hajókon volt jegelő fűrész is, egy kb. két méter hosszú, nagy fogú fűrész, mely csak akkor fogott, mikor lefelé nyomták. Felső, szélesebb végén füles vasrudacs­kában végződött, melybe egy fanyél volt keresztbe szorít­va. Egy ember dolgozott vele szétvetett lábakkal állva a jégen. A hosszában végigfűrészelt vagy vágott lék je­gét fejszével darabokra tördelték, majd csáklyák segít­ségével a folyó jege alá csúsztatták, hogy ne legyen láb alatt. Ha áradt a víz, akkor is ezt a műveletet hajtották vég­re, csak éppen megfordítva. Ekkor a part felől vágták a hajó mellől a csatornát s a víz felől fűrészelték el a hajót a jégtől, hogy közelebb húzhassák a parthoz. A támasztó durungokat (sarpántokat) behúzták, ezt azért mondtam többes számban, mert a telelőre kötött hajó első hasát is kitámasztották egy sarpánttal, nemcsak a hátsót, mint rendes kikötéskor. A járgányra csavart keresztkötéllel a hajót közelebb vontatták a parthoz, a kikötés többi kö­teleit is rövidebbre vették s a sarpántokat újra kitették. Ha valahol kifagyott a hajó, ezt a szüntelen gondozást a hajó őre látta el. Ha itthon telelt, akkor a szegényebb gazda maga, vagy a család valamelyik tagja. Ha jobb mó­dú volt a hajótulajdonos, a krancmajszterre bízta a dolgot. A több hajóval rendelkező vállalkozók, akikről másutt már szóltam, a kormányosukkal vagy kormányosaikkal gondoztatták telelő hajóikat. Egy ember gyakran több telelő hajó gondozását is vállalta. Amint a fejezet elején említettem, Szolnokon a fahajók­nak nem volt biztos téli kikötőjük. Egyetlen hajósgazda sem tudhatta soha, hogy egy-egy keményebb tél után vajon épp bőrrel ússza-é meg a hajója a zajlást. Ki voltak szolgáltatva a Tisza szeszélyének. Gyakran beszélgettünk erről a hajósgazdákkal, akik—hogy miért, miért nem, nem tudom — abban bizakodtak, hogy ,,maj lesz mán kikötő, mer a hivatal csináltat". Ezen a ,,hivatal"-on a Folyam­mérnökséget értették. De bizony nem lett a kikötőből soha semmi. Egyszer ugyan lett volna reá alkalom, de —- úgy látszik — vagy a pénz hiányzott vagy az illetékesek nem törődtek vele. A múlt század ötvenes éveiben készítették el az ún. szolnoki ásást, azt az átvágást, mely az Alcsi-sziget körüli 15 km-es kanyart vagy kengyelt a Tiszáról levágta, talán másfél kilóméternyire a Tisza-hídon fölül. Az új meder azonban akkor nem sikerült, a Tisza sehogysem akart rajta átfolyni, ragaszkodott továbbra is a régi medréhez. Abban bíztak, hogy apránként majd csak meggondolja magát, s a régi medrét otthagyja a rövidebb útjáért. Mivel nem tette meg, s hozzá kellett látni a műút megépítésé­hez is, 1890 táján újra hozzáfogtak e mederrész végleges rendezéséhez. Hogy a Tiszát az új medrébe kényszerítsék, a régit el kellett zárni, s ennél a műveletnél két fahajónak kellett hősi halált halnia. A medrét ti. úgj^ zárták el, hogy két nagy kővel egészen megterhelt fahajót állítottak egy­máshoz véggel s keresztbe a régi meder azon részébe, ahol ma a gát megy, aztán elsüllyesztették őket. Ez a radikális módszer, meg az új meder kibővítése végképp kikapcsolta a régi ágat, de különösen az, hogy megépítették a Szajolon 164

Next

/
Thumbnails
Contents