Balassa Iván – Kaposvári Gyula – Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1973)

Betkowski Jenő: Képek az egykori szolnoki faha-józás történetéből. Teleltetés

áthaladó s a levágott Tisza-kanyar két szárát átmetsző szolnok—debreceni műutat. Ezen a hatalmas gáton halad Száj ólig ez a műút, mely többek között az Alcsi-szigetet is ármentessó teszi. A levágott két szár közül a városhoz közelebbit, mely kb. 600 m hosszú volt, eltüntették. A helyére egy föl dalatti betoncsatornát építettek, melynek tiszai torkolata előtt egy kis zsilip van, s valamikor egy jól kiképzett s betonlapokkal fedett tágas torkolatban végződött. Ezt a torkolatot a Tisza néhány év múltán felforgatta, a betonlapokat leszagatta s árvizeivel úgy berakja, hogy évenként újra meg újra ki kell ásni. Ez a betoncsatorna ugyanis a másik végén az alcsi-szigeti holtágba torkollik egy erősen kiépített nagy zsilipfejjel. Ezen a zsilipfejen át a haltenyésztésre használt Holt-Tisza kapja a Tiszától a vizet, vagy adja le a maga fölöslegét a Tiszának. A másik szár, a Mirhó, kb. másfél kilóméterrel feljebb torkollott a Tiszába, s a hossza a mai folyammeder s a gát, illetve a műút között kb. 800 m volt. Mikor az ásás annak idején elkészült s a Tisza az újonnan ásott nem egészen kétkilóméteres átvágáson át vette az útját, a Mirhó-ág vize természetesen kikapcsolódott a Tisza folyásából, vize mozdulatlanná lett s így kiválóan alkalmas téli kikötővé lehetett volna. Afahajók gazdái ezt nagyon jól tudták s ki is használták. Mint az öregek mesélték, a hajók igyekeztek is még kifagyás előtt hazajönni, hogy abba a biztos révbe köthessék be hajóikat telelőre. Gondtalanul telelhetett így mind a gazda, mind a hajó, nem fenyegette itt őket a téli rém, a jégzajlás, mert a holtágakon ilyesmi nincsen. A boldogság azonban nem tartott sokáig. A Mirhóból sohasem lett téli kikötő, mert a Tisza áradásai rövid pár év alatt úgy berakták, bedöngették s feltöltötték a Mirhó tiszai torkolatát, hogy az árvizek lefutása után se bemenni a Mirhóra, se pedig belőle kijönni nem lehetett többé. Fel is hagytak vele, mert azt kockáztatták, hogy az őszi áradással esetleg még bemennek, s tavaszra majd nem tudnak kijönni s örökre ott vész a hajó. Mikor 1920-ban először jártam arra, tehát negyven évvel az új mederrész megnyitása után, a Mirhó torkolata már annyira eliszaposodott, hogy csak afféle fok, kicsi araszos vízfolyás lett belőle, mely a régi mederből az árvizekkor összegyűlt fölös vizet csorgatta belé a Tiszába. Az egész torkolatot benőtte a sűrű fűz meg nyárfa, bozót, a suha s olyan keskeny kis szakadék lett belőle, hogy gyerek átléphette. Egyszóval hát, innen egy-kettőre kiszorultak a téli menedéket kereső fahajók s újra visszakerültek az eleven Tiszára. Ha hazajöttek, a város felőli parton teleltettek. Régebben közvetlenül a vízművek alatt is teleltek hajók, míg a telelőhelyet védő sarkát a partnak le nem szaggatta a Tisza: sőt a víz alatt, a Zagyva-torok felett. Legutóbb már csak a Barátok kertje s a homokrakodók alatt kötöttek telelőre, ahol a superplacc is szokott lenni, vagy a másik oldalon, az egykori, ma márkipusztult Móric-liget alatt, a hídtól nem messze. Az innenső, városi oldalon fizetni kellett télire is a cövekpénzt, a két háború között pl. havonta kb. 5 P-t. Ez ugyan nem volt nagy összeg akkor sem, de minek fizették volna, mikor másutt ingyen kikötőt kaptak s ráadásul még jobbat. Egyszerűen átmentek a túlsó partra a Móric-liget alá, ahol a Folyammérnökség telepe van manapság is. Ez a kikötő jobb volt több okból is, mint az innenső parti. Először is azért, mert közel volt a hídhoz, kb. 200 m-re alatta s így a híd két lába nemcsak lefékezte a zajló jégtáblák futását, hanem több darabra is törte őket. Márpedig a kisebb jégtábla nem veszélyeztette annyira a kikötött hajót, mint a nagy. A harmadik s legnagyobb előnye pedig ennek a kikötőnek az volt, hogy a fahajók mögéje bújhattak a Folyam mérnökség mindig ott telelő sleppjeinek, tanyahajóinak, kikőtöhídjainak, melyek elsőnek fogták fel s térítették el a meder felé az ostromló jégtáblák rohamát és lökéseit. Érdekes látvány volt az egymás mögött kikötött hajók sora. A sorrend persze nem volt megszabva. Ki-ki ott kötött ki, ahol akart, vagy ahol hely jutott neki, de mégis úgy intézték, hogy a Gyengéék kicsi, hétvagonos hajója maradt faroknak, meglapulva a négy-ötször akkora másik fahajó mögött, mint megrettent gyerek az anyja mellett. Legelsőnek a mérnökség sleppjei után a legnagyobb, a Balta Gyura 35 vagonos ,,Laci"-ja düllesztette a mellét bőgőjével büszkélkedve, mely még tetejes hajó korából maradt örökség volt rajta. Utána a többi. Tavasz felé, mikor a lágyabb idők már a közeli zajlást hirdették, kettőzött gonddal végezték a jegelést, hogy a hajó melletti hosszú léket állandóan szabadon tartsák, ha esetleg az éjjeli fagytól újra beállott volna. Mentől szélesebb csatornát vágtak a víz felől a hajó hosszában, annál több remény lehetett arra, hogy a zajlás kártevés nélkül vonul el mellette. Hogy ezt a léket bővítsék, illetve szélesítsék, és a már rothadó jeget a lék széle mentén megtörjék, gyengítsék s ezáltal a hajót még jobban biztosítsák, vízre engedték a csónakot. A csónak legvégére ültek mindnyájan, hogy jól felszaladhassanak a jégre. Ekkor a csónak közepére és elejére mentek s ott szétvetett lábakkal jobbra-balra ingatták, lulajozták a csónakot, mely aztán mindig letört egy-egy darabot a jégből. A hátul ülő tovább hajtotta a csónakot olyan tempóban, ahogy tört előttük a jég. Ezt nevezték lulajozásnak. Megesett azonban, hogy minden elővigyázat és erőfeszítés hiábavaló volt. Hasztalan kettőzték meg a kötele165