Balassa Iván – Kaposvári Gyula – Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1973)
Betkowski Jenő: Képek az egykori szolnoki faha-józás történetéből. Teleltetés
forintot. A búzával terhelt hajóra ugyanis kettős gondot kellett fordítani. Állandóan jegelték, ahogy még e fejezet során szó lesz róla, hogy a víz járását; apadását, pradását figyelve azonnal kijebb, vagy bejjebb támaszthassák a hajót. Olyan hatalmas testet ugyanis hozzá még megpakolva, nehezen tudtak volna a partról levontatni, ha véletlenül kiszaladt alóla a viz. Ugyancsak nagy bajok lettek volna, ha az áradó vizzel megmozduló jég elszakítja a hajó tartóköteleit. Igaz, hogy a telelés néha hónapokig tartott, de annak a két-három hetesnek a fizetése elenyésző részét tette ki annak a költségnek, amibe egy telelő hajón gondatlanságból, vagy fölösleges spórolásból esett baj reparálása került volna. A telelő hajó ide-oda tologatásán kívül még sok más kötelességük is volt a heteseknek, nem is szólva arról, hogy télen még jobban kellett rángatni a szivattyút. Télen a folyó vize megtisztul, sokkal kevesebb benne a hordalék, tehát meghígul, s így könnyebben szivárog át a hajó repedésein. Ügy mondták, hogy: „Megkereste a legkisebb repedést is." Ellenben a tavaszi erősen iszapos, zavaros vízben az öreg hajó is kevésbé vizelt. A telelő hajóra pakolt búzát, ha a telelés már sokáig húzódott, meg kellett forgatni, hogy meg ne dohosodjék. Ez a hetesek kötelessége volt, sőt szükség esetén igen nagy hajónál, a faluból is hoztak segítséget. Ezt a műveleteit úgy nevezték „átvágatják" a búzát. Ha fogytán volt az emberek élelme, vagy a kormányos vagy a „krancmajszter" (bandagazda a hajón), esetleg valamelyik hetes hazajött Szolnokra, végigjárta a hajón maradottak családját, felpakolta az asszonyoktól kapott elemózsiát, meg tisztát, s ment vissza a hajóra, ahol már türelmetlenül várták a friss hazait, különösen a nagyhasú, foszlós fehér kenyeret. A pár hónappal ezelőtt meghalt Sipos Sándor, a ,,Veres kapitány" mesélgette, hogy egyszer még fiatal legény korában hazafelé jövet Kőtelek körül egy reggelre kifagytak, pedig már csak egy jó futamodás volt hazáig. Délre itthon is lehetett volna. O is a hajón maradt, az apjával együtt, aki a hajó kormányosa volt, s ott kuksoltak kerek négy hónapig. Olyan kemény volt a tél, alig győzték kifűteni a hajó csarnokát, gojbáját. Szerencséjükre búzás hajón voltak, amely mindig vitt magával tartalék zsákokat az esetleges siftelesre számítva, mint az ereszkedésről szóló fejezetben elmondtam. Ezekkel a zsákokkal bélelték ki belőlről a gojbát többsorosan, hogy ne fújja ki belőle a szél a meleget. így aztán sokkal könnyebben megvoltak. Mivel a több mint negyven vagonos búzával terhelt hajón többen maradtak télre, úgy osztották be a dolgot, hogy aki éjszakára felneszelt, fölkelt, s megpakolta a sport újra, meg újra, mert ez csak úgy adott meleget, ha folyton rakták rá a fát. Ha a tűz elhamvadt benne, nemcsak hogy, nem melegített többé, hanem még a gojbában maradt meleget is egykettőre kiszippantotta. Pedig éppen a hajón való telelésre számítva a búzás hajók csarnokának falát, dupla deszkasorból építették, s a két deszkasor közét valamilyen szigetelőanyaggal, pl. mohával töltötték ki. A hajón való telelés azonban nem volt mindig ilyen egyhangú remeteélet. Különösen akkor nem, ha egyikmásik forgalmasabb helyen több hajó is fagyott ki egyszerre. Bende Pista bácsi mesélte, hogy 1912-ben Tokajban többen is rakodtak követ és kifagytak. Ó a „Deák Eerenc"-nek volt a kormányosa, s két emberével együtt a hajón maradt. A tokaji, Bodrog-parti „superplaccon" (hajóácsok munkahelye) éppen fahajókat javítottak, s esténként a munka befejezése után 12 super ment hozzá aludni, mert az ő hajója s gojbája volt a legnagyobb. Odagyűlt esténként a többi kifagyott hajó népe is. Ott aztán nem búsultak. Volt bor, meg danolás, dáridó szinte estéről estére. Futotta a keresetből, meg a jóféle tokaji borból is. A nap is jól kezdődött: egy fél ökölnyi pirított szalonna, hófehér cipóval utána meg minden áldott reggel egy liter „fojtott bor, akit 30 fillérért vesztegettek." Fojtott bornak azért nevezték, „mert üvegbe árulták." De akár egyedül fagyott ki a hajó valami elhagyott parton, akár többedmagával olyan nem utolsó helyen, mint amilyen Tokaj volt, egyformán kellett gondozni. Nyáron se lehetett magára hagyni a kikötött hajót, sőt még a kikötött tutajokat sem, de télen még úgysem. A befagyott Tisza néha két-három nap alatt annyit apad, hogy egészen visszahúzódva a medrébe, partjait a kinn hagyott jég páncéljával borítja. Megesik, hogy őszi árral áll be a folyó, mikor a parti fák és bokrok is elég mély vízben állnak. Ha ilyenkor szalad ki a víz a parti jég alól, a bokrok, a fák egy darabig még tartják a hozzájuk fagyott jeget, mely aztán hatalmas dörrenésekkel beroppan, leszakad a földre, széles, odafagyott jéggallérokat hagyva a bokrok és fatörzsek körül. Ha most olyan vízen kötötték ki a hajót, mely alatt erősen lejtett a part s a víz hirtelen leapadt, megeshetett, hogy a hajó, összetörve maga alatt az üres jeget, félrebillent a meder felé, kiszakította a macskákat, vagy vasas karókat, melyekhez kötötték s felborult be a mederbe. De még ha nem borult is fel, rengeteg fáradságot meg költséget jelentett a gazdának a hajó vízre csúsztatása. Épp ilyen bajt jelentett, vagy tán még nagyobbat, ha a hirtelen áradás megemelte és elszakította a jeget a parttól s vele együtt a hajót is, miután eltépte a tartóköteleket vagy kiszaggatva a földből a macskákat meg a vasas karókat. Az ilyen állandó fenyegető veszedelmek miatt kellett 11* 163