Balassa Iván – Kaposvári Gyula – Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1973)

Betkowski Jenő: Képek az egykori szolnoki faha-józás történetéből. Teleltetés

a leves. Tempós, ráérős mozdulatokkal szöszmötölt a hajó remetéje, mert avval is múlott a nap. No, meg avval is, hogy néha tüzelő után is kiment a partra, mert hosszú volt a tél, s a használható dolgokat nem füthette el a hajóról, hiszen arról majd a tavaszon számot kellett adnia. Fogta hát a hosszú nyelű jegelő fejszéjét, s kiment a partra rőzsét szedni. Még azelőtt 40—50 esztendővel is sűrű parti csalit kísérte közelebb távolabb, majdnem mindenütt a Tisza két partját. Volt ott fa elég. Egyet kivágott, hazahúzta, be a hajóra. Felfűrészelte, felhasogatta s behordott belőle a gojbába annyit, amennyi elfért. Ott aztán megszikkadt egy kicsit, hogy könnyebben fogjon tüzet. A hajón talált fenyő lim-lomot inkább csak gerjesztőnek használta, mert ahhoz még papiros sem kellett. De tudtak ám a hajósok tüzet rakni akkor is, ha sem puhafájuk nem volt, sem egy szem papirosuk. Különben is honnan akadt volna papiros a hajón ? Különösen régebben, mikor még olvasni sem igen tudtak, amint még ma is él egy valamikor tekintélyes hajósgazda, aki sohasem kötött ismeretséget a betűkkel. De még ha tudtak volna is olvasni, a Tisza-parton nem árultak újságot, amellyel aztán a gerjesztő alá gyújthattak volna. De ilyesmire nem is volt szükségük, mert egy szem papiros nélkül is egyetlen szál gyufától meggyúlt a göndör forgács. Ha nem akadt egy marók szalma, száraz gaz, vagy más gyulladékony anyag, akkor a hajóember, de másmilyen is, ha kinn a természetben élt, elővette az éles bicskát, meg egy darab aprófát. Lehetett ez keményfa is és papírvékonyságú szilánkokat faragott le róla, de úgy, hogy a szilánkok nem szakadtak le, hanem tövüknél mind rajta maradtak, s visszagöndörödtek. A végén úgy festett a szilánkokká faragott aprófa, mint egy vékony, göndör szirmú, exotikus virág. Innen kapta a göndör forgács nevet. Ezt dugták a spórba bekészített gerjesztő rakás alá, egy szál gyufával meggyújtották, s úgy égett, mint a papiros. Csak még tartósabban, s jobban meggyúlt tőle a tűz. A nappalok még csak elballagdáltak, úgy hogy az ember észre sem vette, csak a szüntelen izgalomhoz, változatossághoz, örökös nyüzsgéshez torzult idegzetű városi ember gondol borzalommal egy ilyen magános télre, mely sokban hasonlított a sarki utazó telére. Az egyszerű ember azonban órák hosszat elüldögélt, szótlan nyugalomban akkor is, ha mással van, tehát nem nagy különbség, ha kettesben hallgat, vagy egyedül a pipája társaságában. A téli nap meg ugyanis nyúlfarknyi. Nehezen virrad, s ha a gyenge hajnali világosság alig bír behunyorogni a gojba aprócska ablakán, estefele pedig már korán sietett búcsút mondani. „Petlorium" nem igen volt mindig, vagy ha volt is, csak pénzt kóstált az, de még aztán mit is kezdett volna az ember a világossággal. Pipázni, meg hallgatni a Tisza medrében a szelek farkasüvöltését, és elgondolkozn sötétben is lehetett. Ha elunta, megvackolt magának a remete a gojba keskeny priccsén. Odakészítette minden cele-culáját, de legfőképpen a subát, még egyszer jól megrakta a sport, hogy csak úgy piroslott a lapja és csöve a sötétben, s lefeküdt. Olyan meleg volt a gojbábán, hogy eleinte még takarózni sem kellett, de mikor a fűz és nyárfa gyorsan hamvadó tüze leégett, hamarosan hűlt a kis odú kifelé. Az a vékony deszkafal nem sok meleget tartott. Sor került tehát a tarka rongypokrócra s legvégül a subára, mert a suba alatt nem fázhat a ma született gyermek sem. Ha aztán nagyon sok foga volt a hidegnek, hogy csak úgy „rüfögött" a Tisza jege, felkerült a fejre a megvedlett süveg is. Kinn csak a szél nótázott, a tiszta égről szitáló hideg holdfényben ragyogtak a havas partok, s közben akkorákat durrant a Tisza megroppanó, rianó jege, mint egy kis ágyú. — Apad a víz, mondta félálomban hallgatózva az ember, hónap jegelni kell. Mert nemcsak ennyiből állott ám a hajón telelő emberek dolga, hogy nappal nagyokat hallgatott, éjszaka meg még nagyobbakat aludt. Az örökké nyugtalankodó Tisza bőven gondoskodott róla, hogy el ne unja magát nagyon a hajó baktere. Nem volt sose nyugta, hol áradt, hol apadt, s ez mind munkát jelentett az embernek. így őrizték hát a szegényebb gazda hajóját: néha ő maga vagy a család valamelyik tagja, ha többüké volt a hajó, akkor felváltva, ahogy meg tudtak egyezni, olykor meg fogadtak valakit, ha nem sajnálták tőle a hetibért. Igaz, hogy egy magányos ember nehezen bírt a hajóval, s ezért ha a szükség úgy kívánta, a faluból kihívott segítséget a gazda költségére. A jómódú, többhajós gazdák sem a vállalkozó, vagy a hajózási vállalat (mert ilyen is volt Szolnokon, amint a következő fejezetben szó lesz róla) így már nem intézhették el hajójuk teleltetését. Ha a hajónak évre szerződött kormányosa volt, mint a vállalkozók, vagy a többhajós gazdák hajóin, akkor a kormányos kötelességéhez tartozott a telelő hajóra vigyázni. S ha valahol kifagyott, ottmaradni vele. A kifagyott hajón telelő kormányos teljes fizetését kapta, ellenben ha itthon telelt a bekötött hajó, csak fél fizetés járt neki, A telelő hajón természetesen nem egyedül marad a kormányos, hanem attól függően, hogy milyen nagy a hajó, s főként: üresen állott, vagy búzával volt megpakolva, több-kevesebb ember maradt vele. Magánál tartotta a „krancmajszterét" s rajta kivül még egy-két embert. A „krancmajszter" s a hajón marasztott emberek hetesek voltak, azaz hetibért kaptak a hajó gazdájától; a századforduló táján az első háborúig kb. 6-7 162