Balassa Iván – Kaposvári Gyula – Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1973)

Betkowski Jenő: Képek az egykori szolnoki faha-józás történetéből. Teleltetés

A fahajózás egyik legnehezebb és legtöbb gondot okozó problémája a feleltetés megoldása volt. Legalábbis itt, Szolnokon mindvégig megoldatlan maradt. A téli kikötő arra való lett volna, hogy a Tisza befagyása előtt biztos, nyugodt hellyel kínálja a téli menedékhely után kutató fahajókat, ahol minden baj és veszedelem nélkül megvárhatják a tavasz nyílását, a jég elromlását. A folyami hajókra nézve a jó téli kikötő — a szó igazi értelmében — életkérdés. A tengeren, vagy tavakon, ha egyszer épségben kikötőbe futott a hajó, nyugodtan pihenhet, ameddig jól esik neki, s ha jégbe fagy is, biztonságban várhatja meg, míg a jég „szétrohad". Nem így van ez a folyami hajóknál, s főként nem így volt Szolnokon, ahol a fahajók sohasem kaptak igazi telelőhelyet. A mi hajóink sose voltak nagyobb veszedelemben, mint éppen akkor, mikor téli álmuk végét aludták a néma, hóval borított partok mentén. Sose volt a gazdáknak annyi gondjuk, félelmük és kockázatuk, mint a tavaszi zajlások idején. Valóságos szerencsejátékot folytattak a Tiszával, hogy melyik lesz az erősebb, ügyesebb, s a játék tétje a hajó volt. Ha itthon rendes kikötő várta volna a hajókat, a Tisza befagyása előtt valószínűleg mind hazajött volna, mivel az esetleg elmaradó egy-két „fuvar" nem érte volna meg azt a kockázatot, melyet a szabad folyón való telelés jelentett. Kikötő azonban itthon sem volt, végeredményben tehát igazán egyre ment, hogy hol fagynak ki. A hajózás folyt az utolsó pillanatig, s ahol „kifakadtak" ott teleltek. Ezt mondogatták és — mint láttam — tették is: ,,Dógoztunk, míg ki nem fattunk." Kifagyásnak csak azt nevezték, ha nem jöhettek haza, hanem a hirtelen beálló fagy arra kényszerítette őket, hogy ott maradjanak tavaszig, ahol a jég fogságába estek. Amelyik hajó idejében hazajött, akár véletlenül, akár mert nem volt több fuvarja, vagy mert javíttatni kellett, és itthon kötött ki telelőre, arról azt mondták: „Bekötöttük a hajót." Ez a nagyon szemléletes kifejezés nyilván az állattenyésztésből került át a fahajósok szókincsébe. A jószágot, mely az egész nyarat kinn a legelőn, a gulyán töltötte, mikor a tél beállt, akkor hazahajtották, bekötötték az ólba. így „kötötték be" az egész nyáron odacsavargott, de télre hazakerült hajót. Nem mintha itthon sokkal nagyobb biztonságban lett volna, mint másutt, de legalább itthon volt, és így kényelmesebben viselhették gondját. Mert ne gondolja valaki, hogy a telelés teljes pihenést jelentett a gazdának, hogy a tél elején valahol kifagyott, vagy bekötötte a hajóját és aztán rá sem gondolt tavaszig, míg el nem jött a jéggel való birkózás pillanata. Nem így volt. Télen még több dolgot adott a kikötött hajó, mint nyáron. Őrizetlenül nem igen lehetett hagyni egy napra sem. Hogy miért ? Majd mindjárt elmondom. Ha tehát kifagytak valahol, akár üresen, akát teher alatt, az emberek ott hagyták, persze nem magára, s különösen nem akkor, ha — mint számtalanszor megesett — búza volt a hajón. Valakinek, sőt a búzás hajón valakiknek ott kellett maradnia a hajónál. Rendesen nem a gazda maradt ott, hanem a „karancmajszter", s ha kellett még egy ember véle. Ha üresen fagytak ki, vagy olyan teherrel, melyet nem kellett félteni (homok, kavics) gyakran a közeli faluból fogadtak valakit a telelő hajóra őrnek. Erre mindig akadt vállalkozó bőven, mert télen úgy sem volt más munka, ez meg nem is volt munka. A pipának meg igazán mindegy volt, hogy otthon a kemence mellett szortyog, vagy kinn a gojbában (faházikó a hajón). Sőt ez egy kis keresetet is jelentett. Aki hát vállalta, beköltözött a gojbába téli remetének, mert ott aztán tavaszig nem igen nyitotta rá senki az ajtót, kivéve az asszonyt, vagy nagy fiát, aki időnként az ennivalót, meg a tisztát vitte ki a hajóra. Ha nem volt nagyon messze a falu, gyakran akkor maga az illető is hazalátogatott a holmikért, de estére kelve mindig a hajón kellett lennie. Igaz ugyan, hogy télidőben nem igen vetődött arra ember, ha csak nem a jég alól halászok. Vagy a parti suhában (bozótos, bokros hely) rőzse után kódorgó szegénység, de épp az utóbbitól kellett megőrizni. Nemcsak a búzával megpakolt, hanem még az üres hajót is. A hajókon mindig nagy számban voltak a különböző célokra használt deszkák, az értékes és igen fontos járódeszkák, gerendák, tőkék, bakok, a hajó javításából maradt faanyag, meg a tűzre való lim-lom. Nem csoda, ha mindez mágnesként vonzotta azokat, kiket hideg vityilló várt otthon; s aztán meg a befagyott hajóhoz még csónak sem kellett, meg járás sem, hogy fel lehessen rá kapaszkodni. Ha azonban pipált a gojba kis kéménye, tudták, hogy odabenn van a bakter s mindjárt lelohadt a kívánság. Annak a kis kéménynek meg bizony pipálnia kellett egész nap, mert abban a deszkaalkotmányban másként nem igen bírta volna ki a bakter. Pláne amikor azok a borotvaéles téli éjszakai szelek sziszegtek be a gojba résein. Álló nap csak nem lehetett subában gunnyasztani, mint a selyembogárnak, aztán meg néhanapján főzni is kellett, mert ilyen időben ugyancsak megkívánja az ember belső része a jó meleg lebbencslevest. Előszedődött hát a gojba falára szép sorba felaggatott vászonzacskókból a tarhonya, vagy lebbencstészta, a hagyma, az öklömnyi szutykos kis zacskókból, melyek épp úgy festettek, mint valami igen szegény ember dohányzacskója, a só, meg a paprika. Aztán levágódott egy megfontoltan kiszabott darabja a sós szalonnának és szép lassan megfőtt 11 Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv 161