Balassa Iván – Kaposvári Gyula – Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1973)

Szabó Lajos: A „Mirhó Gáttyának" építése

A „MIRHÓ GÁTTYÁNAK" ÉPÍTÉSE (Adatok a „Tisza 11."előtörténetéhez) A mirhói gátépítés egyike a XVIII. század folyamán hazánkban végzett árvízmentesítési munkálatoknak. Ezeket a vízszabályozásokat a termelőerők fejlődése követelte meg, de igényelte a Habsburg-abszolutizmus merkantilista gazdaságpolitikája is, amit jól bizonyítanak az országgyűléseken hozott vízszabályozási törvénycikkek.

1 Sajnos a gyakorlati végrehajtás szépséghibája — elnyomott helyzetünkből eredően — az volt, hogy Bécs a magyarországi vízszabályozás ügyét csak járulékos elemnek tekintette, s az összbirodalom érdekének rendelte alá. így — bár akadtak állami ármentesítések is — a magán földesúri és megyei törvényhatósági vízszabályozások voltak többségben. Érthető tehát, ha különösen becsesek számunkra a nép összefogásán és erőfeszítésén alapuló ármentesítések. Ilyen saját erőre épült, jól megszervezett társadalmi vállalkozás volt a mirhói gáttöltés, aminek története szervesen összefügg a XVIII. századi Nagykunságvidék sajátos természetföldrajzi, társadalmi-gazdasági viszonyaival. Ismert történelmi tény, hogy a török kiűzése, s a Rákóczi-szabadságharc bukása utáni időszakra nemcsak a Habsburg-abszolutizmus hatalmának kiépülése és megerősödése jellemző Magyarországon, hanem az elvadult, gyér, vagy teljesen lakatlan területek benépesülése nyomán a termelőerők térbeli kitágulása és rohamos növekedése is. A Nagykunság-vidék elűzött, bujdosásra, vagy ideiglenes kitelepedósre kényszerült népe — amikor megcsappant létszámmal új életet kezdett, mint egykori elődei, a területet szeszélyesen uraló természeti tényező, az árvíz ritmusos öleléséhez alkalmazkodva rendezkedett be. Ezzel újjáéledt az ősi extenzív állattenyésztő, halászó-vadászó, földművelést csak kiegészítésképpen folytató életmód. A Tisza vizével „megfutott" „kövér füvű legelőmezőkön címeres szarvú fehér marhák rázták a kolompot. Ahol a legelő szárazabb szikesbe csapott át, apró, tippanos füvét juhnyájak borotválták. Ahol a lábnyom, vagy szekérút beleveszett a haragos-zöld rétbe, ott a konda bányászott."

2 Mi sem jellemzőbb a víz vonzóerejére, mint az a tény, hogy nagyszámú pusztatelkeik közül csak a jobb helyi- és helyzeti energiával rendelkező víz mellettieket „ülték" meg. így pl. a történeti Nagykunságban Karcag a Bodonos-, Kunmadaras az Üllő- és Madaras-, Kisújszállás a Fertő-tó, Kunhegyes a Kakat-ér, Túrkeve a Berettyó és Kunszentmárton a Körös folyó árvízmentes térszínére épült. Az említett tényezőn kívül társadalmi vonatkozásban is kedvezőek a feltételek. A fejlődésben erősen visszamaradt Közép-Tiszavidék jobbágysága alig (többnyire szénakaszálás), vagy egyáltalán nem robotolt földesurának. Robotkötelezettségét készpénzben (taxa) váltotta meg. Következésképpen az úrbérrendezésig nem a robot a parasztság legsúlyosabb terhe. Később sem az allodiális gazdaságok, hanem a tőkés kisbérletek jellemzőek a területre. A földbirtoklás kezdeti formája a szabad- és első foglalás, amihez parlagolo földművelés kapcsolódott, majd a XVIII. század első negyedétől kialakul a jórészt igaerő-, ül. teherviselési kulcson alapuló újraosztásos földközösség és a nyilas, vagy nyomásos gazdálkodás (forgóföldek).

3 Egészében véve tehát — bár az ország nyugati részéhez képest jelentős lemaradás mutatkozott a Közép-Tiszavidéken — a termelőerők gyors növekedése számára viszonylag biztosítottak a feltételek. A szabadon garázdálkodó, s az alacsonyabban fekvő térszint: lapályokat, ereket, fokokat, derekakat, réteket és rónákat ideiglenesen, vagy állandóan uraló Tisza—Berettyó—Hortobágy J

1715: LXIX.-, LXXXIX.-, 1723: XV.-, CXX.-, 1751: XIV.-, 1790: LXVIL1807: XVII. törvénycikkek. 2

GYÖRÍTY I., 1955, 26. 3

Soós I., 1958: SZÁNTÓ I., 1952; SZABÓ L, 1969; Soós L., 1958 a. 151