Balassa Iván – Kaposvári Gyula – Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1973)

Szabó Lajos: A „Mirhó Gáttyának" építése

vize átmenetileg nem akadálya, sőt jórészt segítője volt a fejlődésnek. A hajdani Kakát tiszai ág, mely a lösztábla feltűnő feldarabolását és az alacsonyabb részek kimélyítését végezte el Pusztataskonynál — a Mirhó foki szoroson — lépett ki a Tiszából és a Mirhó—Asványér vonalon keresztül Kunhegyes alatt nekivágott a Pénzeskert, Kettőshalom dünegerincónek, majd Bánhalmától keletre kanyarodva több ágra szakadt: az északi a sóskúti legelő, déli a kenderesi csordakúti legelő, keleti pedig a kolbászi és a bócsai legelők felé vezetett különböző fokokon, ereken át a sárréti depresszióba. Ha a Berettyó előbb lépett ki medréből, mint a Tisza árja, akkor a víz visszafelé folyt a Kakaton. A tavaszi-őszi Tisza—Berettyó—Hortobágy-áradások alaposan megváltoztatták a táj képét. Nagy (6—8 km széles, 10—12 km hosszú) ovális alakú tóvá változott Abádszalók és Tiszabura Kunhegyes felőli határrésze, az úgynenevezett Gyolcs-fenék. A Kakaton hömpölygő áradat a bánhalmi Kőhíd közelében elkeskenyedett, majd 2—3 km-es rohanás után Jegyezőszerűen, fokozatosan szétterült és elárasztotta a I~ ímhegyesi Kőhalmi Csárdától (Sóút mellett) délkeletre eső területeket: Kenderes keleti, délkeleti, Kisújszállás északi határát (Ravaszlyuk, Varjas), valamint a Kisújszállás—Karcag —Hortobágy — Berettyó—Turkeve—Kisújszállás által bezárt határrészeket (Karajános, Halas, Kis- és Nagy-Rét), ahonnan tovább nyúlt egyre szélesedve kelet és délkelet felé. Az összefüggő nagy víztükörből halmok, laponyagok, hátak, zugok és szigetek emelkedtek ki. (Kisteleki-, Purgány,- Jaj-, Gástyás- és Csukahalom, Kurvahát, Karajános-, Csuka, Kenderes-, Rakoncás-, Apavári Sziget, Gyalpári- és Kenderesi Zug, Ásott-, Szék-, Köves- és Igarió Laponyag, Csikeri Domb . . . , hogy az ismertebbeket említsük.) Ezzel valóságos kis „szigettengerré" alakult át a vidék. A vázolt kép, a belőle táplálkozó hagyomány és az archivális anyag egyoldalú vizsgálata korábban téves következtetésre vezetett. Nagy népraj tudósunk, Györffy István nyomán (akinek sok tekintetben elévülhetetlen érdemei vannak) az vésődött a nagykunsági emberek tudatába, mintha e táj jellemző foglalkozása, talán életformája lett volna a halászat-pákászat. A legújabb vizsgálatok ezzel ellentétben azt igazolják, hogy a Nagykunság népe a halász-pákász foglalkozást többnyire csak kiegészítésképpen űzte.

4 Főfoglalkozásuk a külterjes állattenyésztés és részben, s lassan fokozódó mértékben, a földművelés. A különféle, részint ismertetett, vagy érintett természeti-társadalmi-gazdasági tényezők következtében számottevő a termelőerők növekedése ós a taxás jobbágyság vagyoni differenciálódása. Gyakoribbá váltak a víz miatti panaszok, hogy nincs rét, legelő, a határ posványosodik, szikesedik, a szántókat és a szőlőskerteket gátakkal kell védelmezni az áradásokkal szemben. Parancsoló szükségletté vált az urasági legelő, illetve pusztabérlet. A kiemelkedett, jobb módú sőrés gazdák „göböly járás" árendáin túl — a termelőerők növekedésétől és a határ összeszűkülésétől függően — megjelentek a helységek társadalmának egészét szolgáló, többnyire munka járadékkal is egybekötött legelőbérletek. Ilyenek voltak pl. a kunhegyesiek tomaji, gyendai, a madarasiak gacsi, tomaji, pákai, a túrkeveiek ecsegi, a kisújszállásiak fegyverneki,simái, csejti, ecsegi, daraksai, tiszaballai, margitai stb. pusztabérletei. A kérdés teljesebb ismeretéhez tartozik, hogy az árvízprobléma fokozottabb előtérbe helyeződésének kezdete egybeesett a jászkunok földesúri fennhatóságtól való szabadulásért folytatott ténykedésével, ami 1745-ben sikerrel járt. Mária Terézia — anyagi nehézségektől ösztönözve — hozzájárult a pénzbeli megváltáshoz (redemptió) és ezzel a Jászkunságban — ha erősen korlátozottan is — megindulhatott az „amerikai utas" elemeket tartalmazó, sajátos ellentmondásokkal terhes paraszt-polgári fejlődés. írott forrásaink szemléletesen tükrözik az egykori állapotokat. „Mindekkoráig is vigasztalás nélkül nyögdécselünk . . . határunk szűk és vizes mezeje miatt" — írják 1753-ban a kisújszállási bírák. Megemlítik levelükben, hogy emiatt „régtül fogva" járó marháik számára árendás pusztákat bérelnek. Kérik a palatinális kapitányt, hogy „a tehetetlenség miatt" csökkentsék felére az árendás pusztán levő „járómarhák utáni quantumot." Elpanaszolják, hogy „sokan vágynak, akik vármegyebelieknél súlyos dézsmát fizetnek és jobbágyok módjára a dézsmán kívüli szolgálatot tesznek", aminek „ . . . iszonyú még az emlékezete is"

5 A vízrajzi helyzet fokozódó nehézségére való tekintettel már 1754-ben gátat építenek a Taskony-puszta környéki Mirhó-fokon. Innen nyeri a gát is a Mirhó nevet. (A szó jelentése: lapos, vizenyős hely.) E kezdetleges gát azonban csak néhány évig áll ellen a víz rohamainak. Növeli a bajt az 1753-ban, tanácsi védnökség alatt épült kevi Zúgó-malom töltése is, aminek hatására „a Berettyóra szolgáló erekben szárazság idején is . . . úszó víz találtatik és azon erek vizet önt vén a szomszéd helységeknek földjét vízzel elborítják ós a haszonvehető földeket posványossá teszik."

8 "SZILÁGYI M.,1966., 9.; KORMOS L., 1967, 70—71.; SZABÓ L., 1966, 17—20. s

Szolnoki Állami Levéltár (SZÁL), kisújszállási iratanyag (Kj.), Közigazgatási iratok (Közig, irt.) rak. szám (rtsz) 314. Caps. G., Fasc. 3, No. 4. 6

SzÁL, Kj. Közig, irt., Caps. G., Fasc. 3., No. 16. 152