Tolnay Gábor: Dél-Alföldi haszonbérleti szerződések 1906-1945 (Documentatio Historica 12., 2007)
Tolnay Gábor: A haszonbérlet
A XIX. század végi agrárválság bizonyos mértékig elősegítette az 1870-es esztendők bérleti gazdálkodásának kiszélesítését. Ismert a szakirodalomból, hogy a gazdagparasztság a válságot közvetlenül megelőző években tekintélyes mennyiségű földet halmozott fel országszerte. A válság évei alatt felhalmozási szándéka még csak fokozódott. Ennek következtében az újabb bérletekre is igényt tartott. Ez vonatkozott a kincstári földek bérletére is, amelyekből szintén részesülnek a gazdagparaszti bérlők. A nagybirtok és az állami földek kicsiny hányadának kisbérletek formájában történő centralizációja is elsősorban a tehetős parasztság kezén ment végbe. Sándor Pál szerint a gazdagparaszt nemcsak egyre növekvő tulajdonra, de egyben gyarapodó földbérletre is szert tesz a válság idején. 52 Sándor Pál a XIX. század végi agrárválság elemzése során felvetette azt a gondolatot és vizsgálta is azt a jelenséget, hogy a tőkés bérleti rendszer esetében a föld, mint munkafeltétel, teljesen elválik a földtulajdontól és a földtulajdonostól. Utalt arra, hogy e jelenséget legjobban a bérbeadott és az önkezelésű földek számszerű aránya mutatja meg. Sándor Pál az angol nagybirtokosokat hasonlította össze a magyar nagybirtokosokkal. Ebből megállapította, hogy a bérbeadó nem tekinthető a tisztán földjáradékot élvező angol típusú landlord hazai másának, mivel a legtöbb esetben önkezelésben tartott gazdasága is van. Annak a körülménynek, hogy a bérbeadás rendszerint még a legszélső esetekben sem kizárólagos, hogy a járadékélvező bérbeadó nagybirtokos részben átlagprofitot élvező tőkés gazdálkodó is, fontos jelentősége van. Ebből ugyanis kiderül, hogy - ellentétben az angolszász földbirtoklással - a földnek, mint a munka feltételének elválása a földtulajdontól még a szélső esetekben is csak viszonylagos és nem abszolút. Azaz a tőkés agrárfejlődés angliai útjára jellemző e fontos mozzanat sajátos korlátozottsággal érvényesül a haza agrárfejlődésben. A fentiekből az következtethető, hogy a XIX. század végi magyar mezőgazdaságban a bérleti rendszer csupán érlelődő tendenciákban van meg, és ezek sajátosan színezik az országunkban uralkodó és kialakulóban lévő öngazdálkodás rendszerét. 53 Az elemzések kimutatták, hogy a gazdaságok számszerű megoszlását tekintve túlnyomó fölényben voltak az úgynevezett önkezelésű gazdaságok a bérleti rendszerben kezelt gazdaságokhoz képest. (Itt meg kell jegyeznünk, hogy a haszonélvezet ugyancsak önkezelés, csak nem a tulajdonos önkezelése.) A „vegyes" gazdaságok az önkezelésű és bérleti gazdaságokat foglalják magukban. Tehát a magyar birtokosok zöme valóban megmaradt olyan tőkés öngazdálkodónak, hogy földtulajdona alapján biztosított földjáradéka mellett átlagprofitot is felhalmozhatott. 54 Sándor Pál országrészenként is vizsgálta e problémakört. A dunántúli bérletekre jellemző az, hogy itt találhatók a legfejlettebb gazdaságok. Jellemző erre a területre, hogy a bérletből származó földjáradékot is befektetésekre használhatták az önkezelésben tartott gazdaságokban. Ezeknek az uradalmaknak a birtokosai főleg azért tudták fejleszteni gazdaságaikat, mivel - birtokaik egy részét bérbe adva - kisebb területre koncentrálhatták tőkéiket, valamint a bérletből nyert földjáradékot is befektetésre használhatták önkezelésben tartott gazdaságaikban. A Duna-Tisza közi bérletek kialakulásánál döntő szerepet játszottak a városi bérletek. Ugyanakkor meghatározó volt ezen az országrészen a 100 - 1000 kat. holdas birtokok jelenléte is. Ezeknek a bérbeadási tevékenysége jelentősebb volt mint a Du51 SÁNDOR i. m. 189. p. 52 SÁNDOR i.m. 190-191. p. 53 SÁNDOR i. m: 227-230. p. 54 SÁNDOR i.m. 230-231. p. 19
