H. Szilasi Ágota - Várkonyi Péter - Bujdosné Pap Györgyi - Császi Irén (szerk.): Agria 50. (Az egri Dobó István Vármúzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 2017)
Bodó Sándor: Múzeumalapítók Európában a 19. század végéig 161 Veres Gábor: Muzeológia és műemlékvédelem. Adatok Szmrecsányi Miklós egri tevékenységéhez
tárgyi gyűjtemények rendezettsége. A műtárgyakat egyértelműen azonosíthatóvá kellett tenni és ezen keresztül az azokhoz kapcsolódó adatokhoz való hozzáférést is biztosítani. Nagyobb műtárgyállományok áttekinthetőségéhez nélkülözhetetlen a leltározottság. A tárgyak tudományos kutatásához, de akár a pontos ismeretterjesztéshez is szükséges ez, nyilvános, közérdekű múzeum csak így töltheti be művelődési szerepét. A Líceum Múzeuma számára 1921-ben négy gyűjteményi leltárkönyv, korabeli kifejezéssel alapleltár és az ehhez kapcsolódó cédulakatalógus, ma használt kifejezéssel leírókartonok létrehozását/vezetését határozták meg. A négy leltárkönyv a szépművészeti; régiségek, ritkaságok és kegyeleti tárgyak; az érem- és pénzgyűjtemény; és a pecsétgyűjtemény számára lettek bevezetve. Külön kellett leltározni a múzeum felszereléseit és bútorait, mert azok eddig a gyűjteményi tárgyakkal együtt voltak nyilvántartva. A leltárkönyvben lévő rovatok a leltári számot, a tárgy leírását, anyagának, minőségének, méreteinek jelölését kellet, hogy elsődlegesen tartalmazzák. A leírókartont az adatok szélesebb körének tárolhatósága, bővíthetősége, a kereshetőség és a tárgyak csoportosíthatósága miatt tartották fontosnak. Természetesen a leltárkönyv csak akkor tölthette be funkcióját, ha a leltári számok a műtárgyakon is megtalálhatók. Ezek károsítás nélküli, egységes elhelyezését szolgálták a meglehetősen gyakorlatias instrukciók: „A képeken - kereteken a hátsó felüld jobb sarkára felragasztva, s ha másfajta tárgyakon afelragasztás nem lehetséges, vékony drótfonállal felkötve, vagy kis dmlapok melléjök helyezve (...) ahol magok a tárgyak a leltári számmal megjelölve nincsenek, ott rendszeres és kellő biztosítékot nyújtó múzeumi őrzésről és nyilvántartásról szó sem lehet." A leltárkönyvek közül 1921 -ben még csak a szépművészeti gyűjteményé mondható teljesnek, mely két megegyező példányban készült el. A tárgyakat 1-491. számmal látták el, és a rovatok tartalmazták az átvétel idejét, a szerző nevét, a mű címét, tárgyának, műfajának, méreteinek, származásának a bejegyzését. Ehhez kapcsolódva teljes volt a cédulakatalógus, tehát minden tárgyhoz leírókarton is tartozott, melyen „műtörténeti és egyéb idézések" is szerepeltek. Szmrecsányi Miklós több szakértőt is megkeresett a festmények azonosításával, a rájuk vonatkozó ismeretek bővítésével kapcsolatban. Minden szakértői véleményről jegyzőkönyvet vett fel és azokat elhelyezte a múzeum irattárában. A régiség, érem, pénz- és pecsétgyűjtemény számára még csak célul tűzték a szépművészeti gyűjtemény leltározottsági szintjének elérését 1921-ben. Bár a tárgyakról többféle jegyzék is rendelkezésre állt, elsődlegesen azok az iratok, amikor a gondnok személyében bekövetkezett változás alkalmával átadás-átvételre került sor, de ezek „nem felelnek meg a múzeumi követelményeknek, mert nem tartalmazzák a szükséges azonosságot igazoló adatokat, s a tárgyakon sincsenek jelzések. ” A múzeum első évtizedeinek jellemzője volt, hogy a műtárgyakat az adományozók, hagyatékok csoportjaiban tárolták és tartották nyilván, hiszen az adományozáskor jegyzékek is készültek. Ezt bontotta meg a tudományos rendszerezés, feldolgozás, mely a szépművészeti gyűjteményben hozott elsőként kézzelfogható eredményt. Apénz- és éremgyűjteményben Bartalos Gyula kezdte meg a leltározást, melynek első lépéseként segítők bevonásával, korszakok szerint csoportosította az érméket. Bartalos azonban súlyos szembetegséggel küzdött, így a munka egy időre félbemaradt. 1921-ben emiatt az említett gyűjteményekben, még a korábbiaknál is zavarosabbnak tűnt a helyzet. Bartalosék ugyanis az adományozók szerinti csoportokat már elválasztották, de a korszakolást még nem fejezték be, leltári szá186
