Veres Gábor szerk.: Agria 46. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 2010)

H. Szilasi Ágota: „…Magyar Országnak óltalmazójának…” Szent István korona-felajánlása és a magyar három királyok egri s környékbeli festményeken a XVII-XIX. században

dokumentáló szándékkal készített festményéről ismerjük. E mű fontossága abban rejlik, hogy ez az első olyan ábrázolás, melyen Szent István és Szűz Mária együtt szerepelnek, s ez az első emlékünk az ország-felajánlás legendájának továbbélésé­ről, az ország Mária oltalmába helyezésének istváni gesztusához való létező viszo­nyulásról - hitelesítve az államalapító térítő István király kultuszának emlékezet­ben való megmaradását. Természetesen feltárja a korabeli politikai viszonyokat is, s látható, hogy kínosan ügyel az állami és egyházi motívumok, alakok egyensúlyára. Visszatérve a legendák szakralizációs akaratához, felfigyelhetünk arra is, hogy főleg Hartvik megfogalmazása szerint a pápa nem a maga akaratából, ha­nem saját korábbi döntését megváltoztatva - miszerint a lengyel uralkodónak ké­szítette elő az uralkodói fejéket -, isteni sugallatra (álomlátás) küldte el István­nak az államiság megalapítását szimbolizáló koronát. A Hartvik-féle összegző le­genda a pápaság és a császárság viszonyának meghatározásával párhuzamosan a magyar-német viszonyt érintő politikai és egyházi viták kereszttüzében, a bizán­ci cezaropápizmustól is kellő távolságot tartva az önálló magyar államot és egy­házat alapító, a pápa által apostoli jogkörrel felruházott uralkodó alakját mereví­tette örökkévalóságba, miáltal a pápai hatalom és az ország viszonyát is szabá­lyozta. így, ebből a keresztény példává sematizált hagyományból István király valós alakjáról alig tudunk meg valamit, annál többet az értelmezőkről - I. Lász­lóról és Könyves Kálmánról 4 1 -, a hagyomány megteremtőiről, arról, miként szi­lárdították meg Istvánra és koronájára való hivatkozással a magyarság státuszát Európa közepén. bizáncias pompával, vonalvezetéssel. Először az oszlopok, és a díszítő faragások, oszloptartó oroszlánok, sasok készültek el. Az eredeti terveket azonban III. Béla idejében (valószínűleg 1190 körül) módosították. Ekkor új, márványberakásos képekkel díszítették, az eredeti faragásokat is felhasználva. A török időkben rommá lett székesegyháznak még alapfalait is elpusztították a XIX. század eleji klasszicista bazilika építésekor Barkóczy Ferenc érsek idejében. A főhomlokzatát dí­szítő Porta Speciosájából is csak töredékek maradtak ránk, noha a kaput a XVIII. század közepén még ép állapotban lefestették és részletesen leírták. Innen ismerjük eredeti alakját. 2009 szeptem­berében a vízivárosi Hévízi bástya régészeti feltárása során is előkerült egy fehérmárványból ké­szült mondatszalagnak a töredéke a Porta Speciosából. 4 1 Mivel VII. Gergelyt 1084-ben IV. Henrik hadai beszorították az Angyalvárba, majd Guiscard Ró­bert felmentő akciója után a normann fosztogatás miatt a pápa Salernóba kényszerült távozni, s ott rövidesen meghalt, a hazai szentté avatások pápai zsinaton történő megerősítésére ekkor nem kerülhetett sor. Bár II. Orbán még 1096-ban sem ismerte el István király szentté avatását, 1092­ben a szabolcsi zsinaton a kötelező 32 fő ünnep közé már István, Gellért és Imre ünnepét is beso­rolták. Valószínű, hogy az István kultuszában buzgólkodó Könyves Kálmánnak a guastallai zsi­naton, 1106-ban sikerült elérnie István kanonizálását; Kálmán ugyanis ekkor olyan engedményt tett II. Paschalis pápának, hogy lemondott az invesztitúra jogáról, aminek ellenében óhajait Róma messzemenően teljesíthette. - Györffy György 1977. 394. 346

Next

/
Thumbnails
Contents