Agria 43. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 2007)

Viga Gyula: Zemplén mezőgazdálkodásának néprajzi jellegéhez

tol tilalmazott sarjerdőket és vágáserdőket elkülönítették az ún. legelőerdőktől, ahol megengedték a jobbágy-parasztok csordái és gulyái számára a legeltetést.

23 A földesúri és a jobbágyparaszti legelők elkülönítése a XIX. század derekán - a jobbágyfelszabadítást követően - sok településen elhúzódó pereskedéshez vezetett. A táji adottságok miatt, a legelő általában szűkös volt, így mind a tavasztól őszig szabadban tartott hízó- és növendék szarvasmarha állomány, mind a naponta hazahajtott fejős tehenek tartása megfelelő szervezettséget igényelt a településektől. A szűkös legelővel rendelkező falvak közeli vagy távolabbi községektől, uradalmaktól is igyekeztek területet bérelni jószágaik számára. A zempléni falvakban leginkább szarvasmarhát tenyésztettek, a lótartás kevésbé volt fontos: inkább csak a fuvarozással is foglalkozó jobb gazdák neveltek lovakat. A tehetősebbek ökröt igáztak, a szegényebbek a tehenet fogták járomba.

24 A hegyvidéken az állatállomány teleltetésében is fontos szerepet kapott az erdő. A nyáron kifejlődött vegetáció maradéka jelentette a téli legeltetés takarmánybázisát: a szántóföldi takarmánytermesztés elterjedéséig a magasra nőtt, lábon megszáradt fű (avar), a falomb, az erdei gyümölcsök, és főleg a makk biztosította a télen leromló állomány szegényes fenntartását.

25 A bükk- és tölgyerdők makkján való sertéstartásnak már a XV-XVI. századtól vannak okleveles emlékei Zemplénben. A hegyvidéken a magyar juhokat még a XIX. század első évtizedeiben is az erdőkben teleltették, s csak igen kevés takarmánnyal pótolták ki azt a táplálékot, amit a jószág nem ritkán a hó alól kapart ki.

26 A lombtakarmányt az istállózó tartásmód során is felhasználták, a XX. században inkább már csak ínségtakarmányként. Falvainkban a tavaszi rügyfakadáskor a fák vékonyabb leveles, rügyes ágait, hajtásait vágták le és azt hasznosították. A Hegyközben a tölgyfa, bükkfa, mogyoró és más fák, cserjék hajtásait (gyüvés) gyűjtötték, vele a fagyöngyöt, s mindezt a szalmával együtt felszecskázva etették meg a jószággal. Szegényebb családok a falombot vízzel leforrázva, esetleg szénával, korpával keverve adták a jószágoknak.

27 A XIX. század folyamán a regéci és a sárospataki uradalomban elsősorban a makkos erdők biztosították a sertéshízlalás takarmánybázisát. A hízóba fogott sertések közismert gyűjtőhelye volt a Sátoraljaújhely városának tulajdonában levő Longh (longi) erdő. A makkos zempléni erdőket távolabbi tájakról is felkerestek a sertésnyájakkal, kondákkal: részben a Hernád-völgy községeiből, részben pedig a 23 KOLOSSVÁRY Szabolcsné 1975. 25.; JÁRÁSI Lőrinc 1997. 24 PETERCSÁK Tivadar 1977., PETERCSÁK Tivadar 1979. 25 Szabadfalvi József passzív takarmányozásnak nevezi ezt a tartásmódot. Vö.: SZABADFALVI József 1970. 60-62. 26 OLÁH József 1962. 238-239. 27 PALÁDI-KOVÁCS Attila 1973. 199.; PETERCSÁK Tivadar 1977. 303-305.; PETERCSÁK Tivadar 1983. 79