Agria 43. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 2007)

Gulyás Éva: Falucsúfolók a Jásznagykunságban és környékén

erős emberek. „ Szilajságukról, bátorságukról ismerték őket. Heves, lobbanékony vérmérsékletű lovas nemzet. A katonaságnál is kiválnak. " - írja Orsi Julianna a nagykunsági néprajzi csoportot vizsgáló tanulmányában. A kun származás bizonyítékának tekintik a kun nyelvi emlékeket, melyek a helynevekben és a személynevekben őrződtek meg, valamint a kun miatyánkot, annak ellenére, hogy irodalmi eredetű. Jellemző karakterjegyük a büszke, makacs, önfejű, rátarti, nyakas, ezeket a tulajdonságokat főleg a környező települések lakói és a helyi katolikusok mondják róluk. Jellemző etnikus sztereotípia а копок kunok kifejezés, mely egyrészt a mindenkori hatalommal való szembenállást, az ellenzékiséget fejezi ki, másrészt pejoratív értelemben is használták, utalva a kunok nehéz természetére. Emiatt gahóknak is csúfolták őket: „a kunok elmaradottak, veszekedősek. " „Mindenen összevesztek, még akkor is, ha az egyik kutyája a másik portájára szaladt, mindig perlekedtek. Mindig az egymás feleségit szerették vóna" - állítják Tiszabőn. „Kun betyárok, kun bicskások" - vélekednek a kunhegyesiek a hirtelen haragú kunságiakról. Önmagukról állítják: „Legszorgosabb a kun. A kunok városiak, jobban öltözöttek, mint a falusiak. " (Kunhegyes) „ Vászongatyát nem viseltek, csak csizmát és csizmanadrágot és alacsony kerek kunkalapot. Ezt is Szarka Ferenc fegyverneki kalapos csinálta, mint a roffi kalapot, de a lapos csak a kunoknak készült" - mondják a tiszaroffiak. „A kunok nagyon idegenek, nagyon mások. Azok kunok, nem magyarok" - tartják a tiszaroffiak, a kenderesiek.

49 Tehát láthatjuk, hogy a Nagykunságot környező települések népe elkülöníti magát a kunoktól. A kun eredettudat mellett a XVIII-XIX. századtól a redemptus öntudat is meghatározó volt a nagykunsági lakosság értékrendjében, önmaga és környezete megítélésében. A jászokhoz hasonlóan itt is a társadalmi ranglétra legfelső fokán a törzsökös redemptus gazda állt, neki volt a legnagyobb tekintélye. Büszkék voltak a társadalmi összefogással visszaszerzett szabadságukra, s ez a büszkeség, mely apáról fiúra szállt, áthatotta egész magatartásukat. A máshonnan beköltözött lakosokat idegenkedve, bizalmatlanul fogadták, és jött-mentnek tartották. Hosszú évek múlva sem tekintették őket a helybeliekkel egyenrangúnak. Ezt a szinte máig élő „magatartiságot" jól szemlélteti a közelmúltból származó anekdota: „Kisújszálláson történt. Az 1960-as években nagy hatalmat jelentett a párttitkárság. A város párttitkára nem helybeli volt, hanem idegen származású. Az egyik pártrendezvényen felszólalt és szóvá tette, hogy őt még mindig idegennek, jöttmentnek tekintik, holott már hosszabb ideje itt él és dolgozik... Erre a hátsó sorban egy idős kisújszállási férfi megszólalt: Majd a fia lesz kendnek gyüttment, maga még itt csak senki! "

50 49 A Szolnok megyei Néprajzi Atlasz gyűjtéseiből. Ld. CSALOG Zsolt 2001. 167. 50 Szabó László adatközlése 366