Agria 42. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 2006)

Szabó László: Paraszttársadalom – a parasztság és rendiség fogalmának társadalomnéprajzi értelmezése

aranybulla (1222) segíti elő. Nagy Lajos 135l-es jobbágyrendelete pedig a jobbágyság körvonalazódására, egységesülésére teremt lehetőséget Szabó István szerint. A két rend - immár köznemesség és jobbágyi rend -jogait és kötelességeit e két okmány nemcsak a jogi egységesülés irányába tereli, de különböző elemeit össze is olvasztja felszámolva a középkori társadalom „ormótlan kiismerhetetlen tömkelegét". Az a fontos, hogy most nemes és nemesi állapota igazolható, illetve jobbágy, akit egyetemesen kötelez, de véd is a szokásjog a nemes földesúrral szemben. Nyilvánvaló az is, hogy ezek a rendek belülről is tagoltak társadalmilag, de nem a régi viszonyok szerint. Idő teltével azok emléke elhalványodik, majd végképp kikopik az emlékezetből. A nemesi rend utánpótlását - minthogy hivatásrendi feladatuk a haza védelme volt, s vérük hullatása a biztosítéka rendi jogaiknak, s elsősorban a törökkel vívott harcok során számuk állandóan apadt - a jobbágyok vármegyék általi nemesítései jelentették. A végvári katonák zömét egy idő után valójában ők tették ki. Hogy a rendiségképző erő mekkora volt, azt jól mutatja az, hogy a XVII. században kezd kibontakozni egy vitézi rend, mint önálló rendi jogokkal és kötelmekkel rendelkező valóságos rend. Ha ez mégsem öltött formát, annak a török harcok és az új politikai viszonyok az okai. A nemesek sorához kell számítanunk a világi alsópapságot is. A katolikus papok (ha eredetileg jobbágyok is voltak) személy szerint nemeseknek számítottak, ha kiváltságaik természetszerűen különböztek is a világi nemességétől. A másik, az úgynevezett, Erdei Ferenc által alsó rendként emlegetett a munkavégző jobbágyok belülről igen tagolt tömege, amely a legkülönbözőbb rétegekből, beköltöző idegenekből nyerte folyamatos utánpótlását. A két jól elválasztható nagy rend között volt egy sereg ilyen-olyan külön jogokat élvező, egyikhez sem tartozó csoport (pl. székelyek, őrvidékiek, jászok, kunok, szászok, hajdúk, szepesi lándzsások, túrmezeiek, városi lakosok). Ezek ideig-óráig vagy egészen a polgári korszakig őrizték vagy őriztek valamit külön jogaikból, annak ellenére, hogy privilégiumaikat időközben többször is megpróbálták eltörölni vagy lefaragni. Ezek azonban szintén a rendi társadalom törvényei szerint illeszkedtek a társadalomba. Nehezebb és meghatározhatatlanabb helyzetük volt a nemes nő és a jobbágy férfi házasságából származó, ún. agilisek szépszámú tömegének, akik nem is szerveződtek renddé, ám nagy részük e köztes, rendközi állapotból kitörni próbált, s vagy a vitézi utánpótlás vagy a városi polgárrá levés lehetőségével élt. Amikor a bennünket érdeklő két nagy hivatásrend (nemesi vagy katona, jobbágyi vagy dolgozó) közötti rend sok arculatú és eredetű rend között lévő csoportokról szólunk, újra hangsúlyoznunk kell, hogy ezek a rendiség törvényei szerint illeszkedtek be a középkori magyar társadalom szerkezetébe. Ezt azért szükséges minduntalan elmondanunk, mert voltak olyan, igen nagyszámú nép (etnikai)csoportok, amelyek ma is közöttünk élnek, ám nem így illeszkedtek bele a magyar 291