Agria 42. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 2006)

Szilágyi Miklós: A kisipar népi iparművészetté válásának körülményei és következményei

nak is örülnünk kell, ha akad még az országban néhány mester, aki nemcsak „divatcsizmát" készít, hanem - például - a szükségszerűen hagyománykövető néptánc-csizmák iránti igényt is megfelelő színvonalon ki tudja elégíteni. Noha a XX. század első évtizedeiben szinte minden nagyobb községben, pláne mezővárosbankisvárosban voltak olyan mesterek, akik a régiesebb formájú és szabásvonalú csizmákat (a ványoltat és oldalvarrottat, nem ritkán az ú.n. fordítósat is) és az „új módit" követőeket (a nyelveset és hátul-varrottat) még egyforma biztonsággal tudták készíteni, ma már aligha lehetne a csak „régiesebb" változatokat a hagyományos viselethez tartozóként, ezért követendő példaként megkívánni. Aki még ki tudja szabni a csizmát, tud bánni a kemény szárral, és a bőrfelületet tudja ornamentális varrással, a szár felső szegélyét fonott szegővel díszíteni, csupán a XX. században elterjedt hátul varrott változatot tartja számon mint „hagyományos" formát. Egyetlen követelmény fogalmazható meg ezekkel a csizmákkal kapcsolatban: legalább olyan szakmai igényességgel készítse el alkotója - exkluzív viseleti darabként, nem köznapi használatra! - mint amilyen igényességgel készültek a XX. század elején - közepén a vásározásra szánt - tehát szériaáru - csizmák. Ha azt kívánnánk, hogy az annak idején rendelésre készített lábbelik minősége legyen a manapság készülőkkel szemben támasztott követelmény a népi iparművészeti zsűriben, elérhetetlenül magasra tennénk a mércét. A cipész mesterség - úgy, ahogyan azt a mai cipészek hagyományként figyelembe vehetik - sokkal kevésbé volt szinkronban a paraszti igényekkel,

6 mint a csizmadiaság: falun-mezővároson a polgárias divat követésének igényét fejezte ki, ha valaki a csizmát (vagy a papucsot, a bocskort) cipővel, szandállal cserélte fel. Mivel azonban a két világháború között a parasztok körében „divatosnak" számító néhány cipő- és szandál-változat (pl. a száras cipő, a spanglis cipő vagy a szíjazatból összeállított szandál) utóbb - a gyorsan változó divat-áramlatokhoz képest - „parasztosnak" minősült,

7 ezeket manapság már el szoktuk fogadni, ha felbukkan a zsűrizésre benyújtott tárgyak között, népi iparművészeti alkotásként. A kézműves technológia és bármilyen nagyfokú szakmai igényesség ellenére sem tudom/nem tudjuk azonban „népinek" tekinteni az ezekkel azonos műhelyben készített kvázi-„divatcipőket"; még akkor sem, ha nem „naprakészen", csak évtizedes késéssel követik a párizsi divatot. A papucsosságof és a bocskorkészítést

9 azokon a vidékeken lehet a csizmadiákétól vagy a cipészekétől megkülönböztetett mesterségként számontartani, ahol a papucs, mely eredetileg szinte mindenütt jellegzetesen női viseleti darab 6 Jellemző ebből a szempontból az is, hogy Gáborján Alice - a bőriparokról szólva - külön nem foglalkozik a cipész mesterséggel. - Mesterség-leírásra 1.: KISS Jenő 1981.; VAJKAI Aurél 1960. 7 E lábbeli-féléknek a viseletben játszott szerepéről vö.: FLÓRIÁN Mária 2001. 221. 8 Pl. BÁLINT Sándor 1955. 9 Pl. FÜR József 1974. 270