Agria 42. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 2006)
Szilágyi Miklós: A kisipar népi iparművészetté válásának körülményei és következményei
en „termékskálájuk" - ugyanúgy, mint volt a rendszerint egy tárgyfélét készítő (pl. juhászkampót, vagy csengőt, vagy szíjgyártók felhasználta lószerszámveretet öntő, illetve kolompot vagy üstöt hidegen kovácsoló) specialisták esetében igencsak szűkös. A felsorolásom jelzi a rézműves készítmények egykori és mai használati funkcióit, ám arra is figyelmeztetni szeretne, hogy ha ezeket az eredeti funkciókat - megrendelő híján - már nem tudja szolgálni a hagyományos tárgyakat öntő-cizelláló, illetve kalapáló (valóban „utolsó mohikán"!) kézművesspecialista, csak „szobadísznek" ajánlhatja fel ugyanezeket a tárgyakat. Nem remélhető, hogy az egy-egy tárgyféle sorozatos előállítására méretezett műhelyek és az ezek formai kialakítására szűkült hagyományos technológiai ismeretek elegendőek lehetnek a változó - nem-paraszti és nem-pásztor - igények nyomon követésére. Követelményként tehát csak annyit szoktunk megfogalmazni, hogy a manapság és a közeli jövőben még készülő'ilyen tárgyak maximálisan feleljenek meg az adott tárgy féle funkcionális, formai és díszítő hagyományainak: ne akarjanak „a hagyományból kiindulva újítani". A „megfelelés" persze ez esetben nemcsak látszat-hasonlóság követelményét jelenti! A használati funkciótól elválaszthatatlan esztétikai funkcióhoz ugyanis hozzá kell, hogy tartozzék - függetlenül attól, hogy nyáj „szólaltatja-e" meg azokat vagy csupán szobadíszek - a különböző méretű csengők és kolompok zenei értelmű összehangoltsága is. A késesek zsűri elé kerülő, valamint a népi iparművészeti tárgyak vásárain, árusító helyein kínált készítményei arra vallanak, hogy ennek a kisipari ágnak a művelői pontosan és távlatosan „bemérték" a maguk technológiai adottságainak és a vásárlóközönség igényeinek találkozási lehetőségeit. 4 Az exkluzív igényeket messzemenően kielégítő használati tárgyakat készítenek; olyan konyhai eszközöket és férfiak keze alá való bicskákat, zsebkéseket, vadásztőröket tehát, melyeknek az exkluzivitását - a legkiválóbb minőségű acélpengén kívül - kizárólag természetes anyagok (fa, csont, szaru) használata és a legjobb késes-hagyományt folytató, szigorúan kézműves anyagmegmunkálás biztosítja. A késes készítmények népi iparművészeti szempontú minősítésekor is felmerül persze, hogy a természetes anyagokhoz és a hagyományos technológiához ragaszkodva vajon meddig mehet el az alkotó az „újításban": a mai funkciók szolgálatában. A rigorózusabb álláspont nyilván kívül rekesztené a népi iparművészet fogalmi körén az olyan, formai és funkcionális értelemben nem hagyománykövető kés-készleteket, melyek - mint a legmodernebb angol vagy svéd megfelelőik - mindenféle konyhai szükségletet kielégítenek, vagy a vadásztőröket, melyeknek - természetesen nem sok közük volt a paraszti hagyományokhoz. Én magam hajlok arra, hogy teljes egészében - tehát a mai használati funkciókhoz alkalmazkodással együtt - el lehet fogadni népi iparművészetként a késes-kollekciókat. 4 A késes mesterségről 1. TIMAFFY László 1991. 277-281., valamint VELIKY János 1972. 268
