Agria 42. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 2006)

Szilágyi Miklós: A kisipar népi iparművészetté válásának körülményei és következményei

si-mezővárosi kovácsok felkészültségével is kielégíthető „exkluzív" alkotói szándékokat és megrendelői igényeket. Kompozíciós megoldásaik, díszítő technikáik és motívumaik ezekkel a szándékokkal és igényekkel voltak adekvátak. Gyakran azonban nemcsak ezekhez a közvetlen „előképekhez" igazodást lehet felfedezni a zsűri elé kerülő tárgyakon, hanem a vasmegmunkálás iparművészetként meghatározható változatának kisebb-nagyobb mértékű hatását is. Hogy milyen mértékben fogadja el a zsűri ezt az olykor az alkotó által tudatosan számításba vett (szakkönyvekből tanult vagy díszműkovács-műhelyben ellesett), olykor ösztönösen a „művészet" felé tájékozódásnak köszönhető díszkovács-hatást, a zsűritag etnográfusok „hagyomány"-felfogásának függvénye: ha rigorózusan érvényesítik a „népi hagyomány" szempontját, nem fogadhatják el; ha a tárgy önértéke a bírálati szempontjuk, nem emlegetik a saját illetéktelenségüket, az iparművészeti zsűri illetékességét. Ha mégis általánosítani akarok, annyit bízvást megfogalmazhatok, hogy az igényes, a „szép" tárggyal szemben támasztott követelményeket is kielégíteni törekvő használati eszköz formálásnak az egyszerűbb, a rasztikusabb, a kovács mesterség falusi-mezővárosi változatából egyértelműen levezethető formai, stiláris és motivikus megoldásait részesítjük előnyben. Nem utaljuk azonban következetesen az iparművészeti zsűri elé azokat a falusi-mezővárosi kovács-hagyományra hivatkozó, de a díszműkovács-hagyományból szintén merítő tárgyakat sem. Az eseti döntéskor azt szoktuk mérlegelni, hogy összhatásában inkább a paraszti, illetve inkább a nemesi vagy polgári ízléshez és igényszinthez igazodó-e a kovácsolt vas tárgy vagy díszítő funkcióra szánt tárgy-részlet. Az utóbbi stílus-változatot persze újabban a kommerszializálódás veszélye mind jobban fenyegeti! A kovácsoltvas díszkerítések vállalási árát - állítják a megfelelően képzett kétkezi munkás kovácsok (ilyen „alkotásokkal" szerencsére még nem találkoztam zsűrizés közben) - olyan, magukat „díszkovácsként" hirdető vállalkozók diktálják, akik importból származó, a kereskedelem révén viszonylag olcsón beszerezhető előregyártott elemekből - egyszerű ritmus-képlet szerint elrendezhető dekoratív, de nagyipari kovácsolású egységekből - egyszerűen öszszehegesztik a kerítést. Az így létrehozott kerítés összhatásában lehet bármennyire tetszetős, nyilvánvalóan nem a helyi hagyományhoz, hanem mind a megrendelőnek, mind az „alkotónak" az éppen divatos „standard"-hez igazodását példázza. Az olykor a zsűri elé kerülő rézműves készítmények közös jellemzője, hogy alkotóik általában nem a városi, céhes szervezetű fémöntő mesterség műhelyadottságaival és szakmai felkészültségével, csupán a falusi „kontárokra" és fémműves cigányokra jellemző volt technológiával rendelkeznek.

3 Ebből következő3 Néprajzi feldolgozásukra 1. összefoglalóan. TTMAFFY László 1991. 266-275. - Néhány rész-feldolgozás: BODGÁL Ferenc 1959., 1965.; DOMONKOS János 1973.; ERDŐS Kamill 1962.; MÁRKUS Mihály 1943.; TIMAFFY László 1973. 267