Agria 42. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 2006)
Szilágyi Miklós: A kisipar népi iparművészetté válásának körülményei és következményei
a legmagasabb szakmai igényesség - azaz: a tárgy funkcióját maradéktalanul szolgáló anyaghasználat, anyag-megmunkálás évszázados, olykor évezredes szakmai normáinak engedelmeskedés - vezetheti el a kommersztol a hazai és nemzetközi piac által karakteresen megkülönböztetett exkluzív termékek előállításáig. A mesteremberből „népi iparművésszé" minősítés hátterében azonban nem ez, hanem a kézműves műhelyt fenntartani, a hagyományos technológiát rentábilisan működtetni képes kisiparosok létszámának az 1950-es évek óta bekövetkezett rohamos csökkenése fedezhető fel elsősorban! Ma - példaként említve - országszerte sincs annyi jól képzett, a szakma fortélyait kiválóan ismerő kovács vagy csizmadia, mint volt - némi túlzással - egyetlen alföldi mezővárosban 50-60 évvel ezelőtt. Következésképpen: az „utolsó mohikánok" rangja, megbecsültsége nem az 50-60 évvel ezelőtt volt „átlagszínvonalat" jelentősen meghaladó mesterségbeli tudásnak és szakmai igényességnek köszönhető. Csupán annak a napjainkra kialakult és a jövőben sem változó negatív tendenciának a következménye, hogy mind kevesebben vannak/lesznek, akik „még mindig", talán „utolsóként" olyan tárgyakat és többé-kevésbé olyan minőségben tudnak létrehozni, mint amilyeneknek annak idején a kisiparosok készítette és parasztok használta minden tárgynak lennie kellett. Ha pedig „mind kevesebben" vannak, az esetben is illendő kivételes megbecsüléssel kezelnie a társadalomnak a munkásságukat, ha nem tudnak és nem akarnak a szó igazi értelmében művészei lenni szakmájuknak, ha megelégszenek választott mesterségük egykori átlagszínvonalához való igazodással: a „szakmai minimum" ismeretével és alkalmazásával. A „mesterség" és a „népi iparművészet" ilyen értelműegymásba fonódásából következnek az iparágakként más és más gondokra rámutatni törekvő alábbi gondolataim: - Bár „népi iparművészeti" tárgyakról és „népi iparművészként" elismert alkotóikról szólok, az értékelésem elsődleges szempontja nem esztétikai indítékú, hanem az adott mesterség hagyomány szentesítette anyagkezelési, tárgyformálási normáit tekintem iránymutatónak. Az értékminősítés szempontjából tehát fontosabbnak tartom ezeknek a normáknak a tiszteletét, mint a művészi önkifejezés szándékát és külsődleges eredményeit. - Noha az egykori tárgyfunkcióból indulok ki a mai igények figyelembe vételével elkészített tárgyakról szólva, azt is hajlandó vagyok elfogadni, ha a köznapi használati funkciótól a „reprezentatív tárgy", sőt még tovább: a „dísztárgy" irányába mozdul el a mai funkció. Azt azonban nem tudom elfogadni, ha az alkotó az egykori használati funkciótól úgy igyekszik a reprezentativitáshoz közelíteni, hogy a tárgyfelületet az adott mesterség hagyományaitól idegen módon „díszítgeti", pláne, ha túldíszíti. Legyen bár „szobadísz" az egykori használati tárgyból, csak olyan mértékben lehet „dekoratív", amilyen mértékben a tárgy anyaga, formája, felületkezelése, és mindennek alárendelten a felületen megjelenő hagyományos „díszítő motívumok" eredendően is dekoratívak voltak. 265
