Agria 42. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 2006)
Szilágyi Miklós: A kisipar népi iparművészetté válásának körülményei és következményei
A „hiányszakmák" automatikus átértékelődése A népi iparművészeti kiállításokon és vásárokon rendszeresen szerepelnek olyan, nagyobb részben használati, kisebb részben díszítő funkciójú tárgyakat készítő alkotók, akiknek munkássága kisipari hátteret feltételez. Azaz: az ilyen, népi iparművészeti alkotásként elbírált és elfogadott tárgyakat lehetetlen előállítani a céhes ipari - kisipari hagyományok figyelembe vételével megszervezett, az anyagmegmunkáláshoz, a szerkezet és forma kialakításához szükséges célszerszámokat - technikai apparátust magában foglaló műhely nélkül. Az „alkotónak" tehát - az autodidakta ismeretszerzés néhány kivételes esetétől eltekintve - szükségszerűen szakiparosi képzettséggel kell (kellene) rendelkeznie. Ami (gyakran? általában?) azzal is együtt jár, hogy az ilyen műhelyeknek/mestereknek - a kisiparosoktól napjainkban igényelt minőségben és mértékben - nem népi iparművészeti igényű: köznapian „kisipari" tárgyak előállítására, piaci forgalmazására is vállalkozniuk kell. Ebből következően: ezek a kisiparosok munkásságuknak korántsem teljes egészét, csak kisebb-nagyobb hányadát igyekeznek „művészi munkásságként" elismertetni. Illetve - ez is jellemzőnek tűnik - a többé-kevésbé azonos minőségű kézműipari termékeket előállító és forgalmazó kisiparosoknak jelenleg még csak egy része (ám a megyei kézműves kamarák érdekérvényesítő tevékenységének köszönhetően mind nagyobb hányada!) tudatosítja magában, hogy szaktudása és folyamatos árutermelése „művészi munkásságként" is elismertethető. Aki tehát a jellegzetesen kisipari múltú és jelenleg is kisipari műhelyekhez kapcsolódó „népi iparművészeti" ágazatok jelenéről és jövőjéről véleményt formál, aligha indulhat ki abból az előfeltevésből, hogy a céhes ipari - kisipari hagyományokból a közeli múltban olyan igényű és színvonalú „művészi tevékenység" sarjadt ki, mely egyértelműen elkülöníthető a társadalom által ugyancsak igényelt, de „nem-művészet" kézművességtől. Abból célszerű kiindulnunk, hogy a rohamosan kommerszializálódó közvélemény „mértékadó körei" - azaz: a kézműves termékeket a nagyipari széria árunál többre becsülő igényes megrendelők, illetve az egykori céhes iparosoknak - kisiparosoknak az egykori paraszti szükségleteket kielégítő tárgyait a „népművészet" fogalmi körébe utaló szaktudósok és esztéták - ma már hajlandóak „népi iparművészetként" elismerni olyan tárgyalkotói teljesítményeket, melyek eredetileg, és kisebb-nagyobb mértékben napjainkban is az alkotói szándék és a felhasználói igénye szerint „igényesen elkészített, de nem-művészi" használati tárgyakként értelmeződtek-értelmeződnek. Hangsúlyoznom kell: az egykor kisiparosok készítette - parasztok használta tárgyaknak ez az átértelmeződése: „művészi értékké" minősítés nem a tisztes színvonalon termelő mesteremberek közül kiválogatott, a legigényesebben, azaz tanult mestersége „művészeként" tevékenykedő „szakmai elit" magasabb fokú társadalmi elismerésétjelenti. Azt is jelentheti persze, ha a kisiparos tudatosítja magában, hogy csak 264
