Agria 41. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 2005)

Zábrátzky Éva: A siroki kő felhasználása a XIX–XX. század folyamán

A munka fázisai A kőfaragás terminológiája német eredetű szavakból áll, annak ellenére, hogy az olasz kapcsolatot tartják erősebbnek a mai napig. A megközelítően szabályos hasáb alakú kőtömböt először abcentba vették, azaz igyekeztek egy vízszintes felszínt kialakítani, hogy egyik sarok se legyen lentebb mint a másik. Az első sík felület kialakítása azért is különösen fontos, mert ez a kiindulópont és a viszonyítási alap. Gépek hiányában a vízmérték és a vinkli (derékszög) használata mellett is jó szemmértékkel kellett rendelkeznie a mesternek az arányos munka kialakítása érdekében. A második fázis a vonalhúzás, vagy slógolás, amit vésővel végeztek, lényegében egy keretet alakítottak ki, abban a magasságban, amit szerettek volna elérni. К fogas vésővel akkor dolgoztak, ha sokat kellett levenni, ez nem szakította úgy a követ, mint a sima véső, amivel csak vékony rétegeket lehetett egyszerre eltávolítani. A keretbe eső részeknél fokozatosan mindig finomabb felszínre törekedtek: először spicccsákánnyal, majd krenglivel faragtak le egy-egy réteg követ, míg elérték a körbefutó vonal szintjét. A lábazatokhoz, kerítésekhez felhasznált faragott köveket gyakran hagyták a durvább megmunkálási fázisban. A kofelszín mintásra faragását színfaragásnak nevezték. A teljesen sima felszínt csiszolókövekkel érték el. A sírkövek, vázák formáját ilyen, teljesen simára tisztázott kőlapra rajzolták meg, mielőtt a vésőkkel nekiláttak volna a finomabb minták kialakításához. A munkálatok során a kőben lévő hibák, zárványok gondot okozhattak. Az alapnál keményebb kvarc-kavicsokat ördögkavicsnak, vagy ördögtojásnak nevezték, mivel tönkretette a legélesebb vésőt is, Ezeket kalapáccsal távolították el. A bányászok nagy méretű ördög-kavicsokat is találtak, ami súlyosabb volt mint a tufa, így a savanyú káposzta lenyomtatására használták ezeket. A puha, homokos rész, a tapló is a kő hibája volt. A kieső részek helyén keletkezett lyukakat cement és kőőrlemény keverékével pótolták ki, eltüntetve a hiányokat. A kívülről nem látható kőben lévő repedésekre, nagyobb hibákra a kőfaragók tudtak következtetni: kalapáccsal megkopogtatták a kőtömböt, a hangjából állapították meg, hogy alkalmas-e a faragásra. A szállításhoz a lovas kocsikat szalmával bélelték ki, ennek ellenére előfordult, hogy a kereszt, sírkő sérült, eltört. A törést a mester úgy javította ki a helyszínen, hogy vascsapokat vésett a kőbe, és agyaggal ragasztotta össze. Az agyagot a falu határában bányászták. A kőből lepattanó szikrák, a kőpor szemgyulladást okozhatott, esetleg belefúródhatott a kőfaragók szemébe. A szem ilyen jellegű betegségeit rákszemmel gyógyították, ami az idegen anyagot összegyűjtötte a szemből - a hagyomány szerint.

17 17 Arákszem használatáról: GÖNCZI Ferenc 1905. 347. 312