Agria 41. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 2005)

Paládi-Kovács Attila: Népművészeti örökségünk – Heves megye

Egerbe. Halála után fia (Szegedy-Maszák Mihály) és menye (Szemerkényi Ágnes) révén magángyűjteményének további része került az egri múzeumba. Egy másik magángyűjtő, DÉRI György gazdag népművészeti kollekcióját 1938-ban a debreceni Déri Múzeumnak ajándékozta. A 2318 db-ot számláló gyűjtemény azonban Heves számára is fontos, mert tárgyainak egyik része Nógrád és Heves palóc, Gömör és Borsod barkó vidékeiről származik.

4 Az 1960-as évek egri gyűjtemény gyarapodásáról személyes emlékeket is őrzök. 1963. július 1-én léptem be a nem sokkal korábban szerveződött Heves Megyei Múzeumok kötelékébe, a Dobó István Vármúzeumba. Régebben ott volt már SZABÓ János Győző régész és KOVÁCS Béla történész, ROZSNYAI Márton és DANCZA János bátyánk, akkoriban lépett be KOROMPAY János, kicsivel későbben LENÁRT Andor. Kezdett kialakulni egy jó csapat! Első nagyobb bevetésemet Tiszanánán éltem meg, ahol az ELTE néprajz szakos hallgatóinak 1 hetes terepgyakorlatát szerveztük, s ahol páratlan leletre bukkantunk. Jól emlékszem, hogy Galambos Dániel gazdálkodó portáján több száz gömöri edényre bukkantunk a padlásokon. Ugyanis gömöri fazekasok lerakata volt náluk évtizedeken át, már Dani bácsi apja és nagyapja idejében is, egészen az I. világháború végéig. (Az 50-es évek padlassöproit az elavult agyagedények szerencsére nem érdekelték úgy, mint bennünket.) A páratlan készletből egy teherautó rakományt én hoztam be az egri múzeumba, egy másik teherautónyi kerámiával a pesti Néprajzi Múzeum gyarapodott. (Külön házi kiállítással és munkaértekezlettel ünnepelték meg a gyarapodást.) Nyár végén már a parádi Palóc ház berendezését készítettük elő KOVÁCS Bélával, akitől nem volt idegen a néprajz sem. Hajnalban jártunk be, mert 7-8 óra tájban már „elment a víz", nem folyt a csapból, s a tárgyak konzerválását a mosással, a tárgyak tisztogatásával kellett kezdenünk. Még a hatalmas gabonás szuszékot, a bárdolt bükkfadeszkákból ácsolt ládát is darabokra szedtük, hogy alapos munkát végezhessünk. A parádi tájház volt az első a megyében, manapság 25 van már, s országosan is egy koncepció jelképe. Nevezetesen annak, hogy az akkor már eltervezett Skanzen, az Országos Szabadtéri Néprajzi Múzeum mellett is szükség van tájházakra, helyben megőrzött épületekre és hiteles berendezésekre, mert az országos gyűjtemény egymagában nem oldja meg a népi építészeti örökség védelmét és bemutatását. Arról nem is szólva, hogy az „örökség" elsősorban a lokális, a helyi közösséget illeti, nem maradhat a vidék múltjára emlékeztető objektumok, értékek nélkül. Igényt formálhat rá a helyi közösség, melynek önmagáról való tudását, önazonosságát erősítheti, s a táj, melynek idegenforgalmát, vendéglátó iparát serkentheti. Akkor ezt a szempontot még sokan elvetették, s a falusi lakosság maga sem sokra becsülte régi tárgyait, házait, a paraszti múlt emlékeit. 4 A gyűjtemény revízióját 1964-65-ben jórészt magam végezhettem el a Déri Múzeum munkatársaként. 290