Agria 40. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 2004)

Füvessy Anikó: Átmentett hagyomány a Közép-Tiszavidék népi iparművészetében

pártoló és műgyűjtő karcagi főorvos, Sántha József segítette. Hemző János példája nyomán Karcagon és Berekfürdőn több tehetséges faragó (Bartha András, Kocsis István, Tóth László, Sinkó István, Tyúkodi László, Andrási Mihály) is feltűnt részben faragott, részben esztergályozott munkáival. Kunhegyesen Szalakovszky István farag. A rendszeres zsűriztetések során kapnak szakmai tanácsot, s némelyikük a művészettörténeti és néprajzi szakirodalmat is használja. A művészi kovácsolás mestere a Gránátalma-díjas karcagi kovács, Tóth István, aki komoly gyűjtőmunkával törekszik a nagykunsági kovácshagyományok továbbörökítésére. A rendszerváltozás után Kft.-vé alakult szövetkezetek már a bevételre és nem a művészi munkára koncentrálnak. A korábban itt dolgozó szövők, hímzők, csipkeverők a saját értékesítés nem kifizetődő útjára tértek, nagy részük pesti vállalkozóknak méltatlan összegért, alacsony művészi értéket képviselő részmunkát végez. Oláhné Lipták Erzsébet hímző és csipkeverő népi iparművész, továbbá Pinczésné Soós Gyöngyi és Kun Zsuzsa csipkeverő próbál egyénileg is boldogulni, s munkáikat zsűrin méretik meg. A megyeszékhely, Szolnok a helyi csipkeverés hagyományait próbálja feleleveníteni. Igen röviden érintjük a szövetkezeti keretek között dolgozó mezőtúri fazekasokat, akik a hatvanas évektől tértek vissza hagyományaikhoz, felelevenítve a klasszikus korszak szín- és motívumvilágát. A városban számos kiemelkedő egyéniség dolgozott (Jakucs Imre, K. Sebestyén János, Csibi Ferenc, Borsos Géza, majd Szabó Kinga és Kosa Klára). Néhányan nem a mezőtúri, hanem más vidék hagyományos mintakincsével értek el jelentős eredményt (Gonda István a bakonyi, Kőműves Lajos pedig a teljes magyar népművészet kincséből merít). Van, aki az áttört munkák mestere (Kozák Éva), mások az egyszín mázas vagy mázolatlan hagyományok folytatói (Tóth Géza). A megváltozott értékesítési lehetőségek az újabb generációt a díszedény mellett használati edények gyártására késztették (Cseh Magdi, Balogh Ibolya, Sólyom Imre). A térség törekvő fazekasainak a hagyományok felkutatásában más népi iparművészeti ágaknál sokkal nagyobb a mozgástere, a múzeumi néprajzi és régészeti, történeti anyagot tanulmányozzák, ahol többezer darabos gyűjteményből válogathatnak. Művészeti megújulásukra a különböző fazekas pályázatok, köztük az 1979-ben beindult, Szolnok megyéhez köthető Fazekas Triennálé is nagy hatást gyakorol. Az elmúlt két évtizedben néhány rongy- és gyapjúszönyeg-szövő is megjelent a népművészeti piacon. Egy részük erdélyi hagyományokhoz nyúlt vissza (Padár Ágnes, Szentpéteriné Lévai Mária), ők munkáikat zsűriztetik is. Olyan specialitások is megjelentek, mint a csuhé- és szalmafonás, s mindvégig - bár elég alárendelten jelen volt a térségben a vesszőfonás. Ez leginkább Túrkevéhez, Tószeghez és Tiszafüredhez kötődik. A túrkevei Sallai családban már a harmadik generáció foglalkozik vesszőfonással, de művészi ambiciókkal leginkább a korábban náluk tanuló 411