Agria 40. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 2004)

Bánszky Pál: A hagyomány és korszerűség viszonyának alakulása az utóbbi 50 év tárgyi népművészetében

nevének a felemlítése, akik 2004-ben a NESZ segítségével három nemzetközi és egy hazai nemezkiállítást rendeztek a világ huszonöt országából, többek között a Mesterségek Ünnepe idején a Magyar Nemzeti Galériában 105 alkotóval, az Iparművészeti Múzeumban 53 alkotóval, a Kecskeméti Szórakaténusz Játékmúzeum és Műhelyben (45 felnőtt és 16 gyermekcsoportból 300 gyerekkel), valamint a Népi Iparművészeti Múzeumban 25 magyar alkotóval. így ma már nem túlzás beszélni a nemezkészítés világhírű sikeréről, terjedéséről, amelyhez Magyarország nem kis mértékben hozzájárult. A Fügedi Márta tanulmányából idézett eredmények elismerésein túl azt vallom, hogy az archaikus hagyományaink feltárása és népszerűsítése korántsem volt teljes mélységű és távlatú. Alapvető hibáinak és hiányosságainak tartom, hogy még ma is a 19. század a maga életkép szemléletével az átvételre kerülő hagyománynak a legfontosabb forrásvidéke. Úgy tűnik a számomra, hogy a népművészeti mozgalom résztvevői nem éltek kellően a honfoglalás és az azt megelőző kor, a román és a gótika, továbbá a reneszánsz igen gazdag hagyományával. Természetesen műfaja válogatja ezt a mulasztást. Azt tapasztalhatjuk, hogy népi építészetünk, valamint hímző kultúránk is többé-kevésbé intenzív kapcsolatot létesített a reneszánsz hagyománnyal. Egyes faragóink ugyan megismerkedtek a középkor ácsolt, hasított fafeldolgozó technikájával egy-egy kelengyés láda elkészítésekor, de tömegesebb hatást inkább a barokk stílus külső jegyeinek pl.: voluta díszítményeinek a tovább élésében tapasztalunk, napjainkban is teljesen indokolatlanul. Talán a legnagyobb lehetőséggel a honfoglalás-kor iparművészeti jellegű, rendkívül gazdag és magas színvonalú hagyományával élünk a legkevésbé. A ma embereinek igénye új műfajokat is létrehozott. A 20. század utolsó negyedében viszonylag tömegessé vált a szoborfaragás. A megelőző időszakból az etnográfia kimondottan kis számú szoborfaragást tart számon, ezt is főként szakrális jelleggel (pl.: Madonna szobrokkal), továbbá használati tárgyakhoz, pl.: bothoz, ivó csanakhoz, faragó padhoz kapcsolódva. A 30-as évek elején a Magyarság Néprajzában Viski Károly még így ír: „A személytelen népnek nincs szoros értelemben vett művészete, (képzőművészete)...". A szoborfaragás egyre népszerűbbé válásában az elmúlt negyed században döntő szerepet játszott a „nép szobrászat" immár négy alkalommal kiírt országos pályázata és kiállítása (1974 Debrecen, 1991 és 1996 Kecskemét, 2000 Budapest). Ezeken a fórumokon esetenként általában 50 alkotótól több, mint 100 szobor került bemutatásra. A szobrok többsége tematikailag és szemléletileg leginkább a néphagyományhoz, de kisebb számban a naiv művészethez, illetve a grand arthoz is kapcsolódtak. A képzés, illetve az önképzés sem nivellálta feltétlenül az alkotókat, így személyiségük, eredetiségük egyértelműbben juthatott kifejezésre, ha olykor szellemi és lelki tartalommal pótolták is a szakmai hiányt. 375