Agria 40. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 2004)

Bánszky Pál: A hagyomány és korszerűség viszonyának alakulása az utóbbi 50 év tárgyi népművészetében

nevének a felemlítése, akik 2004-ben a NESZ segítségével három nemzetközi és egy hazai nemezkiállítást rendeztek a világ huszonöt országából, többek között a Mesterségek Ünnepe idején a Magyar Nemzeti Galériában 105 alkotóval, az Ipar­művészeti Múzeumban 53 alkotóval, a Kecskeméti Szórakaténusz Játékmúzeum és Műhelyben (45 felnőtt és 16 gyermekcsoportból 300 gyerekkel), valamint a Népi Iparművészeti Múzeumban 25 magyar alkotóval. így ma már nem túlzás be­szélni a nemezkészítés világhírű sikeréről, terjedéséről, amelyhez Magyarország nem kis mértékben hozzájárult. A Fügedi Márta tanulmányából idézett eredmények elismerésein túl azt val­lom, hogy az archaikus hagyományaink feltárása és népszerűsítése korántsem volt teljes mélységű és távlatú. Alapvető hibáinak és hiányosságainak tartom, hogy még ma is a 19. század a maga életkép szemléletével az átvételre kerülő hagyo­mánynak a legfontosabb forrásvidéke. Úgy tűnik a számomra, hogy a népművészeti mozgalom résztvevői nem él­tek kellően a honfoglalás és az azt megelőző kor, a román és a gótika, továbbá a reneszánsz igen gazdag hagyományával. Természetesen műfaja válogatja ezt a mulasztást. Azt tapasztalhatjuk, hogy népi építészetünk, valamint hímző kultú­ránk is többé-kevésbé intenzív kapcsolatot létesített a reneszánsz hagyománnyal. Egyes faragóink ugyan megismerkedtek a középkor ácsolt, hasított fafeldolgozó technikájával egy-egy kelengyés láda elkészítésekor, de tömegesebb hatást inkább a barokk stílus külső jegyeinek pl.: voluta díszítményeinek a tovább élésében ta­pasztalunk, napjainkban is teljesen indokolatlanul. Talán a legnagyobb lehetőség­gel a honfoglalás-kor iparművészeti jellegű, rendkívül gazdag és magas színvona­lú hagyományával élünk a legkevésbé. A ma embereinek igénye új műfajokat is létrehozott. A 20. század utolsó ne­gyedében viszonylag tömegessé vált a szoborfaragás. A megelőző időszakból az etnográfia kimondottan kis számú szoborfaragást tart számon, ezt is főként szak­rális jelleggel (pl.: Madonna szobrokkal), továbbá használati tárgyakhoz, pl.: bot­hoz, ivó csanakhoz, faragó padhoz kapcsolódva. A 30-as évek elején a Magyar­ság Néprajzában Viski Károly még így ír: „A személytelen népnek nincs szoros ér­telemben vett művészete, (képzőművészete)...". A szoborfaragás egyre népszerűbbé válásában az elmúlt negyed században döntő szerepet játszott a „nép szobrászat" immár négy alkalommal kiírt országos pályázata és kiállítása (1974 Debrecen, 1991 és 1996 Kecskemét, 2000 Buda­pest). Ezeken a fórumokon esetenként általában 50 alkotótól több, mint 100 szo­bor került bemutatásra. A szobrok többsége tematikailag és szemléletileg legin­kább a néphagyományhoz, de kisebb számban a naiv művészethez, illetve a grand arthoz is kapcsolódtak. A képzés, illetve az önképzés sem nivellálta feltétlenül az alkotókat, így személyiségük, eredetiségük egyértelműbben juthatott kifejezésre, ha olykor szellemi és lelki tartalommal pótolták is a szakmai hiányt. 375

Next

/
Thumbnails
Contents