Agria 37. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 2001)

Bodó László: Adatok a Knezić és a Grőber családok lezármazottainak történetéhez

te feleségül a Poroszlón megállapodott, ugyancsak szerb ortodox vallású Kalló család Erzsébet nevű leányát. A Kalló szülőknek Poroszlón házas és földes ingatlanja volt. Knezic Károly (ekkor) cs. és k. századosnak a felesége: Kapitány Katalin 1819-ben született Egerben. Arra vonatkozó levéltári anyagot nem sikerült felkutatni, hogy KapitányBombin Mihálynak és Kalló Erzsébetnek Katalinon kívül volt-e, voltak-e gyermekei, vagy Katalin egyedüli gyermeke volt szüleinek. Ez utóbbi feltevés lehet az igaz, mert Knezicné Kapitány Katalin halála (1853) után két, árván maradt leánygyermeke édesanyjához, Kalló Erzsébethez került, s a nagyanya halálát (1854) követően pedig Kalló Tivadar lett az árva leányok gyámja, aki poroszlói földbirtokos volt (Kalló Erzsébet fivére). A Grober család megtelepedése Egerben A Kapitány, a Kalló, a Köllner

5 és a Grober családok csaknem egy időben, a XVIII. század közepén települhettek be hazánk töröktől felszabadított, illetőleg a volt határőrvidék területeire. Legfeljebb a betelepülés irányában lehet különbséget tenni közöttük. Pl. a Kapitány és (feltehetően) a Kalló család észak-északkeleti, a Grober és a Köllner család nyugati, Knezic Károly pedig déli-délnyugati irányból. Knezic Károly és az első Grober Ferenc is csaknem egy idő tájt lettek egrivé! Velük egy időben indultak Erdély felől hazánk felé az örmények, dél felől a szerbek és (talán) a bolgárok is. Ez a „népvándorlás" folyamatos volt, s a XVIII. század utolsó harmadától gyorsult fel (mondhatni: teljesedett ki). Melyek voltak azok az okok, amelyek oly vonzóvá tették hazánkat más nemzetiségű népek kisebb-nagyobb csoportjai számára? A szatmári béke (1711) meghozta a „kiegyezést" a bécsi udvar és hazánk között, amelynek következményeként, ha időben későbben is, felgyorsulhatott a polgári jellegű fejlődés folyamata. A török hódoltság és a folytonos háborúk igen meggyérítették a lakosságot, óriási területek néptelenedtek el. Hazánknak szüksége volt a munkáskezekre mind a mezőgazdaságban, mind a romlásnak indult települések újjáépítésében, életének újjászervezésében. Az állandósulás felé tartó településeken pedig az értő, a precíz munkára felkészült, megbízható kézműves-kezekre, a bátor és kockáztatni tudó kereskedőkre, akik fellendíthették a különféle termékek cseréjét. Hazánk XVIII. századi, magyar-török háborúk utáni benépesülésére két igen meghatározó tényező nyomta rá a bélyegét. Az egyik: a bécsi kormányszervek tudatos telepítési politikája, amely kifejezetten magyarellenes volt. Pl. a felszabadított Budára magyarokat nem engedtek letelepedni. Hasonlóképpen rendelkeztek a volt határőrvidék benépesítésének viszonylatában is. A másik: mindemellett érvényesült a belső elvándorlás (a migráció) is, amely magán hordta a spontaneitás jegyeit is. A magyar-török háborúk eredményeként a török hatalmat sikerült kiszorítani hazánkból és ennek arányában szüntette meg, számolta fel az Udvari Kamara (és az Udvari Haditanács) a határőrvidékeket (határőrmegyéket), amelyek eddig a bécsi kormányszékek irányítása alá tartoztak. Fokozatos felszámolásukkal óriási területeket lehetett bekapcsolni a hazai termelőtevékenységbe (mint pl. Bács-Bodrog, Temes, Torontál vármegyéket stb.). Számolatlanul tódultak e területekre a spanyolok, a franciák, de különösen is az örmények, a szerbek, a németek és más népelemek. Ez a tény felgyorsította a belső elván5 BODÓ László 2000. 172-173. 276