Agria 35. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1999)

H. Szilasi Ágota: Képpé formálódó poézis – és más egyebek. Az akvarellről az ezredvégen az egri Akvarell Biennálék tükrében

taság védelme semmilyen művészeti ágban nem érdekelte a továbbiakban a művészeket. A lényeg a gondolati és az érzelmi kivetítésekben, kivetíthetőségekben vált keresetté. Ezért, hogy a művileg kreált elvárások ne határolják be az alkotók szabad, „belső-abszolút látásából" fakadó, autonóm reakcióit, 1982-től a következőképpen fogalmazódott meg az a levél, melyet a művészek a kiállításra való felkérésként megkaptak: „A megrendezendő Biennálénkkal az a célunk, hogy áttekintést adjunk a mai magyar akvarellfestészet főbb törekvéseiről, és lehetőséget teremtsünk a műfaj legjobb hazai művelőinek a bemutatkozáshoz. Részvételi feltételek: A Biennáléra - az akvarell technika határait tágan értelmezett - pl: gouache, tempera, akvarellel kombinált egyéb technikák felhasználásával készült - 5 db mű küldhető be az utóbbi két év anyagából. Méretek: 50x70, 60x80, 70x100 cm. A műveket paszpartúzva kérjük." 1982-ben egységes, elegáns, kiegyensúlyozott kiállítás kerekedett a zsűrizett munkákból, bár minden idők legmegszűrtebb anyaga került a látogatók elé a nyolcadik biennalen, hiszen csupán csak 36 alkotó művei állták ki a próbát.

172 S hogy mit jelent egy kiállítás számára a környezet? - hiszen a kiállítás-rendezést magát is önálló művészeti műfajnak kell tekintenünk! -, bizonyíték rá a biennálék történetének másik változása, az új, ám ideiglenes helyszín birtokbavétele. Két alkalommal, tehát 1982-ben és 1984-ben a kollekció az MSzMP Oktatási Igazgatóságának Egészségház utcai új épületében kerülhetett bemutatásra. Bár ez még mindig nem az ígért és vágyott valódi galéria épülete, s a művek még mindig paravánra kényszerültek, mégis a szemtanúk szerint, valahogy minden alkotás másképpen élt ebben a közegben. Egy másik szembetűnő váltás ebben az évben, hogy a két alkalommal elfogadott és használt akvarell biennale embléma eltűnt a katalógusokról, s a különböző propagandaanyagokról. Egészen 1992-ig minden katalógusnak és járulékos kiadványnak egyedi tervezésű grafikája volt. A két vagy többnyelvűség kényszere is felvetődött már a nyolcvanas években, annál is inkább, mert 1982-ben Bulgáriában (Targoviste), 1986-ban Finnországban (Pori), 1990-ben Németországban (Esslingen) került bemutatásra az évi aktuális kiállítás anyaga a megye vagy a város testvérkapcsolatai révén. A kilencedik kiállítást az jellemzi, Supka Magdolna - Manna néni szeretetteljes tolmácsolásában, hogy „az évek gyűruzésével a műfaj körvonalai gazdagszanak, változékony arculata elevenen követi korunk szellemi és esztétikai tájékozódásának lényeges vonásait, miközben helyi és országos hagyománnyá kerekedik... A kiállítás falain... egyéniségek élénk párbeszéde alakul ki a szemünk láttára, s meglepő különbözőségükben megannyi vonzás, olykor szuggesztió rejlik... Ihletett megszólalásukban fontosnak érezzük az akvarell sajátos hangját, mely ezekben a képekben a halkan ejtett szó, a bensőségesség varázsával hat. "

,73 Persze nem beszél mindenki ilyen mély beleérzéssel, s ilyen, a műfajt magához közel érző tisztelttel. Egy országos napilapunkban jelent meg a kiállítást „Kézimunka" címmel illető, cinikus, kritikus hangvételű írás. - Persze a műfaj egészen más. Egy katalógus-előszó tiszte, hogy méltasson. Persze nem hamis mérce alapján. Egy kritikáé, hogy kritizáljon. S természetesen a külső, szemlélőaspektus sem elítélendő. A cikk írójának tanácstalansága azonban, hogy nem tudja eldönteni, hogy Jut-e, s milyen erkölcsi és 172 NÉMETI Zsuzsa 1982. 2-3. 173 SUPKA Magdolna 1984. 430