Agria 35. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1999)

H. Szilasi Ágota: Képpé formálódó poézis – és más egyebek. Az akvarellről az ezredvégen az egri Akvarell Biennálék tükrében

Tehát 1950-ben Révai József

142 az említett műcsarnoki központi kiállításon elhangzott megnyitójában kinyilvánította a kommunista párt utasításit a hazai képzó'müvészetre vonatkozóan, meghirdetve a szocialista realizmus stílusdiktatúráját. Az új elvárások szerint a műalkotásoknak mindenki számára érthetőeknek kellett lenniük, így legfőbb kritériumként a befejezettséget és a tárgyilagosságot hangsúlyozta.

143 Ezen elvárások természetesen nem kedveztek a párás lágysággal, elmosódott, egymásba omló kontúrokkal, bonyolult, komplex színharmóniákkal dolgozó, külső reflexekből, belső emóciókból, lelki rezdülésekből kiinduló, a pillanatnyiságot rögzítő, bensőséges kapcsolatteremtésre építő akvarellfestészetnek. így hamarosan egy újfajta, grafikusabb, tárgyilagosabb használata, illetőleg a művészek habitusától függően a kiállításoktól, illetve magától a műfajtól való eltávolodás vált - sajnálatosan - jellemzővé a műfajon belül. Ezt az állapotot érezte, és kifogásolta az első egri kiállítás helyi kritikusa is, amikor így gondolkodott: „Az Egerben megrendezett és meghonosítani kívánt országos akvarellkiállítás nem azt a mezőnyt indítja, amit a mai magyar képzőművészet feltételez. Igaz, sokan a festőkgrafikusok között nem dolgoznak „önmaguk szintjén" az akvarellel, s talán ezért van ez a hiányérzetünk. Vagy talán sokan le is nézik, mondván, vízfestékkel nem lehet komoly élményeket megörökíteni... "

ш A létező s sokak által érzékelt negatív trendek ellenére Németh Lajos tehát 1968-ban megelőlegezte a bizalmat az akvarell műfajának és természetesen művészeinknek is, hogy ehhez az érzékeny anyaghoz elmélyülten nyúljanak; s megelőlegezte az egri biennálénak is a lehetőséget, hogy mindennek a „reménységnek" otthona legyen. Ám a második biennalen még mindig nem tapasztalhatunk áttörést, annak ellenére, hogy D. Fehér Zsuzsa

145 a katalógus előszóban meleg hangon elemzi az akvarellben rejlő tájfestészeti lehetőségeket, a sokszínű, lírai, vagy olykor mély hagyományokban gyökerező, expresszivitásig felfokozott megjelenéseket. A kiállító művészek száma ugyan csökkent, ám örvendetes változásként értékelte a kritika, hogy egyre több nő szerepelt alkotásaival a sok érdeklődő által megtekintett kiállításon.

146 Az 1972-től az akvarell biennale történetében apró, ám folyamatos változások regisztrálhatóak, így ezt az évet a kezdődő átalakulás évének tekinthetjük A harmadik biennalen a kiállító művészek száma tovább csökkent, s a kiállított művek tekintetében is csak lassú tematikai és stílusbeli fejlődést figyelhetünk meg. A zsűri által a kiállításra javasolt munkák között továbbra is az impresszionisztikus látványfestészet híveként Bakallár József, Bencze László, Berényi Ferenc, Birkás István, Czinke Ferenc vagy Csohány Kálmán, Szabó Vladimír, Udvardy Erzsébet, és a megszokott akvarellméreten túlnövő Iványi Ödön és Patay László alkotásait, vagy a gondolati, intellektuális elemek hangsúlyozottabb megjelenését fontosnak tartó Bartha László, Somos Miklós vagy Sugár Gyula munkáit találhatjuk meg.

147 De a konstruktivista, expresszionista, szürrealista vagy éppen az új-realista stílusáramlatok sem hiányoztak. Mégis - pozitívumként értékelve? még mindig közös volt bennül, az „a gyors reakció, amivel a külvilág eseményire válaszol142 (1898-1959), a kommunista mozgalom élharcosa, író és publicista, 1949. júniusától 1953. júliusáig népművelési miniszter volt. 1952-ben jelent meg Kulturális forradalmunk kérdése című könyve. 143 KOPÓCSY Anna 1998. 144 FARKAS András Népújság, 1968. augusztus 11.8. 145 D. FEHÉR Zsuzsa 1970. 146 FARKAS András Népújság, 1970. június 14. 4. 147 FARKAS András Népújság, 1972. augusztus 27. 4. 423