Agria 35. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1999)

Veres Gábor: Velkenye. Egy barkó község történeti-néprajzi vizsgálata

külön igazgatást képezett. A gazdálkodást valamelyik faluban lakó intéző irányította. Az intéző gyakrabban Sajópüspökiben lakott, a központ azonban Rozsnyón volt. A török kiűzése után - mint azt fentebb említettem - csak igen nehezen és lassan indult meg a fejlődés. A Sajó folyón való átkelést a környékbeli lakosok számára régóta egyetlen rév biztosította, Bánréve községnél. Az ózdi vasgyár 1847-ben történt üzembe helyezése után fokozódott az igény a Sajón és a mellette elterülő mocsaras területen való könnyebb átkelés biztosítására. A szilárd burkolatú utat 1855-ben adták át a forgalomnak. Velkenyéről a dombok lábánál vezető kocsiút Sajópüspökinél kapcsolódott az úthoz. A fennmaradt írásos emlékek szerint

6 a megépült hídon való áthaladásért a gyárnak vámot kellett fizetni a rozsnyói püspökségnek. A XIX. század '70-es éveiben épülő vasút elkerülte a településeket. A környék legnagyobb vasúti csomópontjává bánréve fejlődött. A XX. század elején Borovszky Samu által szerkesztett vármegyei monográfiák közül a Gömör megyéről írott megemlékezik Velkenyéről is.

7 Ott a következőket olvashatjuk: „Velkenye rimamenti magyar község, közjegyzőségi székhely. A településen 120 ház áll, 493 római katolikus vallású lakos él. Az esztergomi érsekség ősi birtoka, 1336-ban a Putnokiak lesznek urai, 1344-ben Széchi Miklós és Ivánka erőszakkal elfoglalják egy rövid időre. 1411-től újra az esztergomi érseké, a rozsnyói püspökség felállításával ez lesz a földesúr. 1836-ban a templommal együtt porig égett a község. Jelenlegi római katolikus temploma 1891-ben épült. Posta, vasútállomás Bánrévén, távíró Csízben található legközelebb". A falu történetében máig számon tartott emlékezetes esemény az idézetben említett tűzeset, mely a XIX. század során még egy alkalommal megismétlődött. A történetet hasonló elemekből építkezve mesélte el több adatközlő. Fehér Béla bácsi 1836. július 26-ára datálta az első tűzesetet. Egy „zavarodott elméjű" ember házában keletkezett a tűz, s a szél terjesztette át az egész falura. A pontos dátumra azért emlékezett, mert július 26. a tűzvész emlékére sokáig munkatilalmi nap volt. Szent Anna-napján misével, búcsújárással emlékeztek erre. Más adatközlők 1826, illetve 1839-es esztendőket jelölte meg a falu leégésének dátumául. Egyedül a Béla bácsi által említett évszám egyezett a forrásokban leírtakkal, így azt fogadhatjuk el. A pontos napot megjelölő írásos forrást azonban nem találtam. Más adatközlők „hibás lány"-ról beszélnek, aki szándékosan gyújtotta meg saját házának ereszalját. A szalma- és nádtetős épületek hamar tüzet fogtak. A második tűzeset 1882-ben volt, ezt is szándékos gyújtogatás eredményeként tartják számon a helybéliek. Tajti István kondás gyújtotta fel bosszúból szomszédja házát, aki a haragosa volt. Itt is a szél vitte tovább a tüzet, amely az egész falu pusztulásához vezetett. A gyújtogató kivándorolt Amerikába, ahol meggazdagodott, s egy évtizeddel később küldött pénzt az új harangra. Az adatközlők azonban azt tartják, hogy „bűnét nem veti már le a harang". A település elhelyezkedését is befolyásolta az említett első tűzeset. Ekkor épült mai helyére, korábban néhány száz méterrel távolabb volt a Rimától, a jelenlegi temetők irányában. A második leégés után egyetlen gabonás maradt meg, melynek ajtaja vasból készült, teteje zsindelyes volt. Az első tűzesetet megelőzően kolera pusztított a faluban az 1825-30-as esztendőkben, alaposan megtizedelve a lakosságot. Az újjáépítésre a templom átadása tette fel a pontot 1892-ben. A falu életében békésebb esztendők következtek az I. világháború kitöréséig. A háborús évek alatt a férfiakat besorozták katonának, sok közülük sohasem tért vissza. Nevüket emléktábla őrzi a templom előterében. Az I. világháború éveiben sok szerb hadifogoly 6 ILA Bálint 1976. 156. 7 BOROVSZKY Samu é. n. 104. 332