Agria 34. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1998)

Király Júlia: Gárdonyi Géza utolsó évei az Egri Dobó István Vármúzeum Gárdonyi hagyatékának tükrében

jött kétségbeesett meneküléseként egy zavaros álomvilág, tragikus erőlködés, hogy «természetfeletti» erők pótolják felfokozott formában az írói ihletet és a titkosírású naplóban írtakról annyira hiányzó, semmibe bukott normális gondolkozása. A «szellemekre» való kapaszkodás rögeszméje az irrealitások csalóka, ködös és nyomasztó birodalmába kergette. De csak a négy fal között éli ki rögeszméjét: állandóan könyörög a szellemeknek, «remek» intellektusoknak, hogy sugalljanak neki remekművet. Különben, mikor mások látják, csak zárkózott, mogorva, bogaras ember, komoly defektusát nem árulja el. Tudatos, vagy öntudatlan védekezés ez: minél kevesebbet lenni emberek között, hogy a defektus takargatásának szellemi erőfeszítése és a leleplezés valószínűsége kisebb legyen. Amiket titkosírású naplóival párhuzamosan közérthető írással napközben ír, azok - bár misztikus vonatkozások is fordulnak elő bennük - általában normális, de nem nagy értékű müvek. Egyrészt tehát éjjel és reggel csak magának írja naplójába titokzatos «tibetűit», - ahogyan titkosírását a Gárdonyi családban nevezték -, másrészt napközben halála utánra írja a később íróasztalában találtakat. A titkosírású naplók Gárdonyijának belső élete szánalmas vergődés: míg kifelé mániás következetességgel megjátssza a teljesen normális embert, négy fal között kétségbeesetten kopogtat éjszakáról éjszakára, feltehetően hét éven keresztül (1915-1922), egy nem létező ajtón, hogy végre hallják már meg mögötte a nem létező patrónusok. Maga teremtette nagy magányában görcsösen ragaszkodik az elképzelte szellemekhez, de természetesen csak zavaros, misztikus banalitások, suta közhelyek, üresen kongó, tartalomnélküli szavak buggyannak fel tolla nyomán titkosírásában."

70 László János leszögezi: „titkosírású közlései töredékesek, homályosak és zavarosak."

71 Amikor Gárdonyi fia 1965-ben meghalt, újabb titkosírású feljegyzések kerültek elő, s ezek megint felrázták a vállalkozó kedvűeket. Gyürk Ottónak és Gilicze Gábornak sikerült megfejteni ezt a titkosírást, s így napvilágra kerülhettek Gárdonyi utolsó éveinek „titkos" munkái. Gárdonyi Géza utolsó éveiben megalkotta írói esztétikáját. Dolgozatomnak nem célja ennek az esztétikának az elemzése, csak felvázolom, milyen jellegűek és tartalmúak ezek a munkák. Bár Gárdonyi visszavonultan élt, a kapcsolatát a külvilággal nem szakította meg. Folyamatosan értesült a különböző eseményekről. Folyóiratokat, napilapokat járatott, igyekezett könyveket beszerezni. Fia róla őrzött emlékeiből, illetve naplójából is tudjuk, hogy jövedelme nagyobb részét könyvekre költötte. Gondosan gyűjtötte, gyarapította könyvállományát. Ezeket a könyveket rendszeresen, többször olvasta. Bizonyítják ezt könyvekbe írt különböző bejegyzései. Nagyon sok időt szentelt a nyelvészetnek. Nemcsak saját magának volt örökké elégedetlen kritikusa, hanem nagyon kemény harcban szerette volna megvédelmezni a magyar nyelv ügyét. Utolsó éveiben több nyelvészeti művet írt. Sajnos ezeket a munkákat már nem fejezhette be. A „Rosta"

72 Előszavában fogalmazta meg legfontosabb nyelvészettel kapcsolatos gondolatait, ebben összegezte ilyen irányú törekvéseinek lényegét és célját. „A Rosta nyelvünk szemetjének kivetése. Minden nemzetnek főkincse a nyelve. Bármit elveszthet, visszaszerezheti, de ha nyelvét elveszti, Isten se adja vissza többé! Aki a jó magyar szót elhagyja az idegenért, akinek a korcs magyar szó nem fáj, hazaáruló. Micsoda gazdag emberek voltak azok az országfoglaló magyarok! Ezer év óta rabolják ennek az országnak a kincsét: német, tatár, török, osztrák. Magamagát is pusztítja ezer év óta, a kártya, a váltó, a nemtörődömség. Még a nyelvét is rontja ezer év óta, s még min70 LÁSZLÓ János, 1954. 1-2. 71 LÁSZLÓ János, 1954. 2. 72 ROSTA. Kézirat. Lelt. sz.: 95.33.1. 412