Agria 34. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1998)

Veres Gábor: A népi jogélet tárgyai

sok háznál megfordultak, s vitték magukkal eszközeiket, melyek jelölése elsősorban „elkallódásuk" megakadályozására szolgált. A falusi böllérek közül sokan csak saját vagy közvetlen rokonságuk állatait vágták le.

38 Az elismertebbek, népszerűbbek az állat feldolgozásában, az elkészített húsok-zsírok ízesítésében bizonyultak ügyesebbnek társaiknál. A fizetség rendszerint természetben történt. Az állatból készült hurka, kolbász, szalonna, tepertő és különböző húsokkal való fizetés pontos mértékében már a disznóvágást megelőzően megegyezetek. A specialista munkájával kapcsolatban csak elvétve fordult elő elégedetlenség. A szokás azonban az, hogy az előre kialkudott „bért" ekkor is kifizették. Más alkalommal azonban nem hívták a családhoz disznóölésre. A belek töltésére, a hurka- kolbász készítésre használt tárgy sem volt minden paraszti háztartás tartozéka. A századfordulón a szarvasmarha szarvából készült eszközzel töltötték a beleket. Amerikából került ekkor a vidékre néhány darab hurkatöltő, a távolba szakadt rokonok révén. Az 1930-as évektől a hazai gyáripar és a bádogosok is készítettek henger alakú fa tolattyús hurkatöltőt. Kölcsönkérésért a „fizetség" a rokonoknak, szomszédoknak küldött kóstoló mennyiségével egyezett meg. (hurka, kolbász, tepertő, kis darab szalonna) A káposzta savanyítását a gazdasági munkák szüneteiben - a téli hónapokban - végezték. A tömörítéséhez szükséges fával (mely egy 70-100 cm hosszú rúd végére erősített hasáb vagy kör alakú - 1,5-2 cm vastag - fa lap) káposztás káddal, aprítókésekkel a családok többsége rendelkezett. A káposztagyalu azonban ritkább darabnak számított. Balatonban a gyalu tulajdonosának 1-2 káposztát vagy lkg sót adtak viszonzásul. Voltak olyan falvak, ahol pénzért adták a gyalut kölcsön.

39 Az eszközt rövid időre adták kölcsön, s ügyeltek rá, hogy időben vissza is kerüljön tulajdonosához. A munka azonos időszakban zajlott minden háztartásban, így a gyalu kölcsönzéséért kapott káposztával, sóval a tulajdonos saját szükségletének jelentős részét tudta fedezni. A gyalut kölcsönkérő - átmenetileg birtokló - nem adhatta át az eszközt másnak a tulajdonos beleegyezése nélkül. Ha ez mégis megtörtént a következő évben más gyalu után kellett járnia. A káposztagyaluk a családi tulajdonjegyek visszaszorulása után a tulajdonos monogramját vagy teljes nevét viselték a nyakukba vésve. A parasztcsaládok az esztendőben - a gyümölcsök éréséhez igazodva - csak 1-2 alkalommal főztek lekvárt. A főzéshez használt üst és a kavaráshoz használt kanál sem volt minden család tulajdonában. A lekvár folyamatos kavarást igényelt 12-24 órán keresztül. Balatonban is voltak használatban olyan paraszti találmányok, melyeket egy- egy ügyesebb férfi készített el. Ez megkönnyítette a nők számára a lekvár kavargatását. A kanál tengely szerűen forgott egy fa szerkezetben, így legalább ennek súlyát nem kellett tartani. A vitorla néven is nevezett kavaró

40 valamint az üst kölcsönadásáért 1-2 szilke lekvárral fizettek. Az is előfordult, hogy a kölcsönkérő asszony a tulajdonos lekvár főzésénél segített viszonzásul. A házi munka eszközei és a népi jog A házi munka alatt a paraszti családon és gazdaságon belüli tevékenységet értjük: használati eszközök, a gazdálkodás, lakás, bútorzat, viselet tárgyainak saját használatra 38 CS. SCHWALM Edit 1989. 436. 39 ÚJVÁRY Zoltán 1991. 251. 40 Magyar Néprajzi Lexikon I. 1977. 238. 297