Agria 34. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1998)

Balassa Iván: A borona és a boronálás

A vesszőborona készítését erdős vidéken olyan hozzáértő emberek végezték, akik ezzel, elsősorban földművelésből származó, jövedelmüket igyekeztek kiegészíteni. Ha a falu belső igényét kielégítették, akkor más falut is felkerestek, illetve országos vásáron is ajánlgatták. Ezért szükséges volt, hogy megfelelő fogattal rendelkezzenek. A füzesgyarmatiak (Hont m.) a lévai piacról vásárolták. A kosdiak (Pest m.) főleg saját falujuk szükségletére dolgoztak. A tápióbicskei (Pest m.) szegénység családonként 10-15 boronával járta a környéket. A gyöngyöspataiak (Heves m.) Gyöngyösre, a valkóiak, a gyöngyössolymosiak, mátraballaiak az Alföldre hordták a vesszőboronát. A hejőpapi gazdák a mezőcsáti (Borsod m.) vásáron szerezték be ezt a szerszámot.

154 Szánkon és Móricgáton (Bács m.) a helyi boronakészítők nemcsak ellátták a település szükségletét, hanem a szomszédos falvakba is szállítottak.

155 Debrecenben és környékén ugyanazok az emberek állították össze, mint akik a vesszőből a felezőseprűt. Az 1930-as években a Hatvan utca végén kínálgatták a vesszőboronával együtt.

156 A Tiszántúl déli részét az első világháborúig a mócok (hegylakó románok) látták el ezzel a szerszámmal és különösen a tavaszi nagy vásárokat látogatták árujukkal.

157 Hódmezővásárhelyre a tüsökboronát az erdőháti (Hunyad m.) románok hozták és a hetipiacokon is árulták.

158 Messze földön híres boronakészítők voltak a Bihar megyei Árpád magyarjai, akik elsősorban somfavesszővel dolgoztak. Ezeket két szorító karó közé fogták és fahánccsal szorosan összekötözték. „Ez volt az egyszorításos borona, de csináltak kétszorításosat is. Ilyenkor a hasított karók közül kiálló végeket még egy harmadik fejkaróval is leszorították".

159 Ez az említett szimpla- és duplaboronának felel meg. A szekerek oldalát nagy rudakkal meghosszabbították és így 15-20 boronát is felrakhattak rá, ezzel jelentek meg a békési, különösen a gyulai vásárokon. A Magyar Néprajzi Atlasz 17. lapja „A tövisborona beszerzése" címet viseli, de ugyanakkor megvilágítja a készítés módját is. Kiviláglik ugyanis, hogy házilag állították elő a kutatópontok közel felén, elsősorban azokon a vidékeken, ahol az erdő, az árterek a vessző alapanyagot nagy mennyiségben szolgáltatták. Somogy, Zala és Vas megye nagyobb részén, továbbá a Duna mellékén, Palócföldön, továbbá a Tisza folyása mentén. Meglepő, hogy a helyi specialistáktól 15 helyen szerezték be és csaknem fele azoknak a kutatópontoknak a száma, ahol a századforduló idején „vásáron vagy vándorárúsoktól veszik". Ez a Dunántúl középső vidékein, a homoktalajú Duna-Tisza közén és Tiszántúl árvízmentesített részein található. A feltüntetett néhány parciumi, továbbá a csángó falvakban maguk készítették el. A rövidre szabott áttekintés azt mutatja, hogy a vesszőborona készítői a parasztság szegény régegéből kerültek ki. Ez a foglalkozás számukra bizonyos jövedelem-kiegészítést jelentett. Míg más talaj megművelő eszközöknél (eke, fogasborona, henger és a kézi szerszámok) a XIX. század második felében már nálunk is a gyári előállítás került túlsúlyba, addig a vesszőborona ezt az utat nem járta be, hanem napjainkra lényegében eltűnt. A tövis borona kiszorulása tulajdonképpen egy jó félévszázad alatt ment végbe. A Magyar Néprajzi Atlasz 16. lapjának ez a címe: „A tövisborona kiszorulásának ideje". A kér154 IKVAI Nándor 1981. 285. 155 JANÓ Ákos 1982. 85. 156 BALASSA Iván 1940. 27. 157 KIRNER A. B. 1964. 104-105; BALASSA I. 1973. 335. 158 FG. 1856. 50. 159 DANKÓ Imre 1963. 62. 242