Agria 34. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1998)

Balassa Iván: A borona és a boronálás

gattak közöttük, hanem amilyen lehetőség adódott azon a területen. Előfordult, hogy ahol nagy mennyiségben termett vessző, azt a szegényebb emberek levágták és olyan helyre vitték, ahol megfelelő vesszőhöz nem tudtak hozzájutni.

149 A vesszőborona elkészítésének néhány kitűnő leírásával rendelkezünk.

150 Ezeken kívül a kisebb közléseket is felhasználtam, hogy a készítés általánosabbnak tetsző mozzanatait bemutassam. A tüskeszedést télen végezték, amikor még 'aludt a fa', mert ha a tavaszi nedvkeringés megindult, már nem tapadt a héja olyan szorosan a fához és könnyebben lekopott róla. Ezzel az eszköz élettartama csökkent (Várong Tolna m.). A vesszőket kisbaltával a földhöz minél közelebb igyekeztek levágni. Az Alföldön 'nyitott szájú' nádvágókat is használtak erre a célra, mert suhintással sokkal nagyobb erőt lehetett kifejteni. Ezt használták Piroson (Bács m.) még az utóbbi évtizedekben is. A tüskeszedést a hatóságok, a nagybirtokok erdészei csak ott tiltották, ahol a vesszőszedők kárt okozhattak az erdőben. A vesszőborona összeállításához még szükség volt két vagy három dorongra, mely közé a vesszőket beszorították, illetve befonták. A keretes vesszőboronák szánkószerű csuszóját kemény fából faragták ki. A rámafát, boronafát (Várong) újabban akácfából állították össze. Ezt sokan bognárral, kerekessel készíttették, mert az nemcsak a formáját tudta jobban megadni, hanem erősebbre is formálta. A mérete általában 150-180 cm között változott. Csak akkor csináltak ennél nagyobbat (250-300 cm), ha megfelelő vonójószág, elsősorban ökör, állott rendelkezésre. A nagyobb méretűeket főleg a homoktalajon alkalmazták, mert ott kisebb erővel is lehetett boronálni. „A borona a fagyok elmúltával, az első tavaszi napokon készült, mert aligha volt akkora hely a paraszti házban, ahol a tövisboronával és a tüskés ágaival forgolódni lehetett volna. Egy-egy boronához a vastagságától függően 120-150 szál vesszőt is felhasználtak. A vékony vesszejű, szorosra kötött, sűrű borona volt a jó".

151 Elkészítéséhez két ember volt szükséges, de munkájuk a ráma, a vessző, a rúd, a helyi szokások szerint különbözőképpen alakult. Várongról Takács Lajos

152 ezt így írta le: „Az összeállított rámákba fűzték a tüskét, mégpedig oly módon, hogy a tüskeágat átvetették az alsó ráma fölött, majd át a felső alatt és felül visszatekerték, hogy a vége az alsó rámafa alá érjen, és a visszacsapódástól tartsa vissza... A rámába hajtás előtt a kökényágakat meg kellett tekerni, hogy jobban hajoljanak és el nem törjenek. E célra régebben egy istrángdarabot alkalmaztak, amit rácsavartak az ágra, majd egy kb. félméteres karódarabra, aminek segítségével aztán a kökényágat kedvükre csavargathatták". Ha a vesszők nem bizonyultak elég hajlékonynak, akkor szabadtűz fölött megpörkölték, esetleg forró víz fölött párolták. A legegyszerűbb formák, melyeket nem specialisták készítettek nem tartottak - a használattól függően - 1-3 évnél tovább. A jól elkészített szántalpas formák sem bírták tovább 3-4 évnél, de már akkor új vesszőket kellett dugdosni a kiesettek, illetve elkopottak helyére. „A jó erős boronafák 5-8 kötést is kibírtak vagyis ennyiszer újra vesszővel ellátni és teljesen felújítani. Mindez csak akkor volt lehetséges, ha kímélték: nem hagyták a napon, esőn, zárt helyen vagy az ól, istálló, csűr oldalára felakasztva őrizték.

153 149 Részletesebben IKVAI Nándor 1981. 289-290. 150 TAKÁCS Lajos 1965. 315-328; IKVAI Nándor 1973. 187-201; IKVAI Nándor 1981. 284-288; GERENCSÉR József 1978. 12-18. 151 IKVAI Nándor 1981. 389. 152 TAKÁCS Lajos 1965. 318-319. 153 IKVAI Nándor 1981. 291. 241