Agria 27.-28. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1991-1992)

Gunda Béla: Méhészkedés a magyarságnál

s szekérre rakott hordókban szállította tovább. Az erdélyi musztikás, sonkolyos, vostyinás csak az üres, összetört lépet kereste és a barkácshoz hasonlóan kaszát, gerebent, szövőbordát, fenőkövet, cserépedényt, bocskort, botot, varrótűt, fűszereket (bors, gyömbér, köménymag) adott érte cserébe. Ezek a vándorkereskedők Gömör, Beszterce-Naszód, Szeben megyékben laktak és ősszel keresték fel Erdély, az Alföld méhészeit. A 18. század végén a Nagykunságban már említik a rozsnyói és más gömöri mézes viaszkereskedőket. A magyarokon kívül volt közöttük szlovák, Erdélyben román és szász is. A székely falvakba a Havasalföldről is eljárt lóháton a musztikás (motyikár, mocsikár) s összevásárolta a kisajtolt lépet. Ennek a vándorkereskedelemnek a gyökerei Gömörben a 16. század elejére nyúlnak vissza. Igen népszerűek voltak a Rozsnyó környékéről hosszú szekerekkel érkező barkácsok, akik maguk között felosztották az országot. Szállásuk rendszerint valamelyik vendégszerető parasztháznál volt és onnan járták be a környéket. Az utcákon így kiabált a vándorkereskedő: Sonkolyt veszek! Botot, bocskort, kalapot adok sonkolyért!' - Bordát adok sonkolyért!'Moldvában azüres lépet, viaszt a vándorkereskedőnél gyapjúért cserélték el. Mágikus elképzelés lappang a méz és viasz adásvételének hétfői és pénteki tilalma mögött. A mezőségiek szerint az ajándékba adott méh után a többi raj is elpusztul. Ezért jelképes fizetségként egy kupa búzát vagy kukoricát adnak érte cserébe. A pénzért vásárolt méhhez sem lesz a méhésznek szerencséje. A moldvai déli csángók és a háromszéki székelyek szerint viszont a méhekkel együtt ajándékba adott mézzel teli kas a barátság különös megnyilvánulása. Olyan komaságféle. Az ajándékozó és a megajándékozott egymást segíti az erdei, mezőgazdasági és háztartási munkában, gyermekeik között igyekeznek házassági kapcsolatot létrehozni, rokonoknak tekintik egymást. Hasonló műrokonsági formát ismernek a fehéroroszok. A köpűket, kasokat télire gyakran pincébe, verembe az istállópadlásra helyezik, hogy megvédjék a méheket a hideg ellen. A pincébe télire elrakott méhkasokat már a 17. századból említik. Az 1700-as évek végéről fennmaradt szentmártonkátai (Pest m.) kézirat szerint a méhek téli elrakása, nyugalomra bocsátása előtt, Szent Márton napján a méhész hétféle összemorzsolt füvet, lépes mézet öntsön le pálinkával, s azzal belülről hintse be a kasokat ilyen varázsszavak kíséretében: íme a ti nyúgvástoknak az ideje eljött, azért néktek azt parancsolom, hogy a ti nyári keresményetekkel ne éljetek, hanem azzal az eledellel, amivel a többi férgek élnek, a lehelettel. Az egyik kast a méhész arra is kérje, ha féreg, rossz szándékú ember bántaná a méheket 'zengéssel' adjanak hírt. A legyengült rajokat télen táplálják. Országszerte él méhészeink körében a sült tyúkkal való etetés emléke, amiről méhészkönyveink is tudnak. Csaplovics János azonban a mézes sült kapannal, kukoricakenyérrel eredménytelenül táplálta méheit. Debrecen vidékén még az 1920-as években sült varjút is tettek a méhek téli asztalára. Tudunk a különböző főtt gyökerekkel (Glycyrrhiza glabra, Stachys annua), édes sörrel, szilvalével, aszalt szilvával s mézes vízben főtt más gyümölcsökkel, bab- és kukoricaliszttel, főtt borsóval, burgonyával, csicsókával, fügével és hasonlókkal való etetésről. A déli csángóknál külön tartották a méheknek szánt aszalt szilvát. A tavaszi kiengedés után a maradékot a rokongyerekeknek ajándékozták. Idegen nem kaphatott belőle. A fentiekkel egyező téli táplálékokról Európa-szerte tudunk. Columella szerint megölt madarakat kell tél idejére a méhek közé helyezni, hogy tollúkkal meleget szolgáltassanak. A húst azután a csontokról a méhek elfogyasztják. Eléggé fantasztikus ez a közlés. Más ó- és középkori szerzők ismeretét szemmeltartva ez esetben is csak sültmadarakról lehet szó. Szokásos a méhes mellé lókoponyát tűzni, hogy a gonosz szellemeket, a szemmelverő embereket a méhektől távol tartsák, a szemveréstől védjék. Pethe Ferenc 1814-ben már említi a Szilágyságban, a szlavóniai magyaroknál (58. kép) máig élő szokást. A lókoponya hasonló funkciója ismeretes a keleti szlávoknál, a balkáni, kaukázusi népek357