Agria 27.-28. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1991-1992)

Gunda Béla: Méhészkedés a magyarságnál

mát készítő dunántúli és északi vidékeken. A szalmakas a paraszti méhesekben a 15-16. századnál aligha régibb. Kormeghatározásánál tekintetbe kell venni csép (1395 k.) és zsúp (1579) szavunkat. Nagyváthy János a legmegfelelőbb méhlakásnak tartja (1822). A korábban használt köpűket és vesszőkasokat szorította ki. A múlt század közepétől a déli típusú, a Balkánon is használt magas, csúcsos vesszőkasoknak (30. kép) szalma és gyékény utánzatai is vannak (51., 52. kép). A baranyai, jászsági szalmakasok (53. kép) a köpűk mintájára készültek. Az ilyen kasok használatát külföldi tapasztalatok nyomán 1831-ben Czövek J. méhészeti munkája is ajánlja. Tanácsai szerint több henger alakú 'koszorút', ládikát is egymásra lehet helyezni (55. kép) s ezzel a mézelő teret nagyobbítani. Az ilyen módon nagyobbítható kasok használatáról 1768-ban Linnaeus Sámuel svéd lelkész írt. A 18. század végén ajánlják a szlovéneknek. Az egymásra helyezhető, tagolt méhlakások (ládikák) gondolata azonban az angol Gedde John nevéhez fűződik. A gyékénykasok a földrajzi adottságoknak megfelelően a szalmakasok változatai. Korai méhészeti irodalmunkban gyékénykasokról ritkán esik szó, noha a 17. századi összeírások (Sárospatak) már említik. Az Alsó-Örségben, a Hajdúságban, Erdélyben, Szlavóniában, Moldovában a kasokra szalmából, nádból, fűből 'kalapot' (köntő) tesznek, hogy a méheket a nyár melegétől s a tél hidegétől védjék. Gyakoriak a vasi szlovéneknél s az ottani németeknél (29., 56-58. kép). A 17. századi néphit szerint vesszőkast a kakukk tavaszi első megszólalása után nem tanácsos fonni, mert az ilyen kasban nem maradnak meg a méhek. A vesszőkas fonásának ideje karácsony éjszakája és karácsony első napja. Az ekkor font méhkasban 58. kép. Fedett méhkasok. Előttük rontás elhárítására karóra tűzött lókoponyák. Kórógy, Szlavónia. Garay Ákos felv. 343