Agria 24. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1988)
Petercsák Tivadar: Az erdő szerepe Észak-Magyarország népi állattartásában
Összegzés Áttekintve az erdő és az állattartás kapcsolatát az Északi-középhegység területén mindenekelőtt hangsúlyoznunk kell a földrajzi környezet meghatározó szerepét. ÉszakMagyarország hegyvidéki falvaiban kevés az összefüggő nagyobb gyeplegelő. így a parasztság jórészt a rendelkezésre álló erdőkben és tisztásokon, valamint az ugarokon, felszabaduló szántóföldeken legeltethetett. Az intenzív téli takarmányozásra és sertéshizlalásra alkalmas szálas- és szemestakarmányok viszonylag későn, a XIX-XX. század fordulóján, a Zempléni-hegységben pedig csak a XX. század első harmadában terjedtek el. A takarmánynövények késői elterjedése olyan külterjes formációkat konzervált mint a juhok erdőn teleltetése, a juhok és sertések makkon való hizlalása. Az erdő termékeinek egy része (falomb, farügyek) a XIX. század második felétől csak mint takarmánypótló, illetve szükségtakarmány szerepelt, amit aszályos években alkalmaztak. Ezekkel szemben az erdei réteken, tisztásokon gyűjtött szénafű fontosságát kell hangsúlyoznunk. A korábbi évszázadok passzív takarmányozási rendszerében komoly szerepe lehetett a lábon elszáradt erdei füveknek az avarnak. A külterjes tartásformák visszaszorulásában komoly tényező a tervszerű erdőgazdálkodás kialakulása. Fejletlen gazdasági viszonyok között az erdei legeltetés és takarmánygyűjtés szabadon történt. Azonban már a XVI. század közepétől számtalan olyan határozat született, amely a legelő állatokat, leginkább a kecskéket és juhokat az általuk okozott károk miatt igyekezett kiszorítani az erdőből. A XVIII., majd a XIX. század végi erdőtörvények, különösen az 1879. évi XXXI. te. erősen megvonják az erdei legeltetés jogi kereteit. Az 1935. évi IV. te. pedig csak a tulajdonos és alkalmazottai saját állatállományának legeltetését teszi lehetővé az erdészeti üzemtervben meghatározott korlátok között olyan területeken, ahol a legeltetés a talajban vagy a faállományban kárt nem okoz. 122 A sertés- és juhmakkoltatás jobban megmaradt az uradalmi gazdálkodás keretei között, hiszen a jobbágyfelszabadítást követő erdőelkülönítések során a jobb minőségű makkos erdők a volt földesurak kezén maradtak. A községek nagy részében a makkgyűjtés váltotta fel. Az első világháború után az erdőkerülőktől a hivatásos erdészek vették át az erdő őrzését, gondozását, akik már nem engedték a makkoltatást, korlátozták az erdei legeltetést. Az egykori külterjes állattartás, a termesztett takarmányok és gyeplegelők hiányának a kísérő jelensége a migráció. Ez a változó amplitúdójú tevékenység egyrészt a makkos erdők, másrészt az erdei legelők időszakos bérlésében nyilvánult meg. Az erdei legelők esetében nagyobb volumenű a kistájon belüli migráció. Ez a Bükk és a Zempléni-hegységben egyaránt megfigyelhető, és elsősorban a tájon belül egyenlítette ki az eltérő adottságú falvak állattartásának lehetőségeit. A sertés- és juhmakkoltatásban egy közelebbi és egy távolabbi migrációs körzetet különböztethetünk meg. Az Északi-középhegység minden kistájára jellemző egy 10-20 km távolságú belső migráció, amely révén a makkos erdővel nem rendelkező falvak uradalmaktól, illetve községektől béreltek makkoltatási lehetőséget. Ezentúl a Zempléni-hegységbe a környező völgyekből, illetve a távolabbi alföldi területekről (Rétköz, Szabolcs megye) hajtottak fel makkoló nyájakat. A Cserehát vidékének Borsod megye déli területeivel és a Hortobágy környékével volt makkoltatási kapcsolata. A Bükk belső erdőségeibe a Bükkaljáról, Mezőkövesd vidékéről és Dél-Hevesből fogadtak makkoló sertéseket: A Mátrában a közelebbi mátraaljai községek mellett Füzesabony környékéről, de északról, Hont megyéből is béreltek makkos erdőket. A Nógrád megyei falvakban a távoli Jászságból rendszeresen 122. KLEKNER Alajos 1881. 124-134.; LESENYI Ferenc 1936. 44-46. 293
