Agria 24. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1988)

Gunda Béla: A természetes növénytakaró és az ember

169 hanem a kész után nyú!, vagyis pákászkodik." Számuk jelentős lehetett, mert 1799-ben Füzesgyarmat és Szerep között lefolyt határperben a kihallgatott 32 tanú közül 13 pákászmxk mondta magát. A pákász a mocsarakban kúp alakú nádkunyhóban vagy nyergestetejű földkunyhóban lakott. Szigonnyal vejszevel varsával hurokkal halászott. Különböző hurkokkal fogta a vízi madarakat, csapdával, veremmel a farkast. A madarakra íjjal és hajítófával is vadászott(?). Gyűjtötte a pákász és családja az ehető mocsári növényeket, a gyékény buzogányát (páka), a vadmadarak tojását, színes tollát, fogta a piócát, a teknősbékát. A pákász elnevezés ezzel a tevékenységgel magyarázható. A gyűjtött pákát taplóként tűzgyújtáshoz és párna-, dunnatölteléknek használták. A pákász terminológia a halász, madarász, vadász foglalkozásnevek analógiájára keletkezett. A pákász felesége gyűjtötte a gyógynövényeket, s azokat faluról falura, vásárról vásárra vitte eladni. A nagyváradi piacon a piócát áruló, gyógyszereket javasló s a csökmői sárkányról mesélő sárréti pákászokat Dutka Ákos is említi A Holnap városa с regényes korrajzában. Egyes pákászok darvak, hattyúk és kócsagok szelídítésével foglalkoztak. A szelíd darvakat búzáért cserélték el. A pákász kunyhója körül 50-100 méhcsaládot tartott. De elrabolta az odvas fákból a vadméhek mézét is. A pákászok a fogott hal egy részét beszolgáltatták a halászó vizek, a mocsarak tulajdonosainak (földesúr, község). Apákász nyáron a családjával együtt többnyire egyik helyről a másikra vándorolt. Állandó települési helyükről, téli szállásukról 30-40 km-re is elbarangoltak a mocsárba, a réteken. Tavasztól az őszi hideg beálltáig általában öt-hat hétig laktak ugyanazon a helyen. Ez idő alatt - írja Györffy István - kiélték azt a helyet, ahová letelepedtek és továbbvándoroltak. Kunyhójukat valamelyik szárazulaton állították fel, de ha ilyet nem találtak, akkor az ingó lápon is ellaktak. A mocsárban a pákász családok több kilométerre egymástól állították fel kunyhóikat. Akadt pákász, aki nyáron valamelyik odvas fában húzódott meg, vagy a pásztoroknak azokat a téli kunyhóit foglalta el, amelyek nyáron lakatlanul állottak. A pákászok az ingó lápon két-, háromágú bottal jártak (8., 11. A. kép). Az ilyen botnak az Ecsedi lápon nadályozó volt a neve. Hasonló botjaik voltak a pásztoroknak a Kis-Balaton vizes legelőin. Talpukra gyékényből font - a hótalpra emlékeztető - kerek talpaltát kötöttek, hogy az ingoványos talajba bele ne süppedjenek. A vizén nádtutajjal, bödönhajóval közlekedtek. Evőkanaluk nyéllel ellátott kagyló (Anodonta) volt. Ilyen kanalak Kecskemét körül a XV-XVI. századi archeológiai leletek során is előkerültek. A villát a kanalas gém (Platalea leucorodia) csőréből vagy nádból készítették (11. C. kép). Edényeik leginkább Lagenaria vulgárisból (kabaktök) készültek (11. F. kép). Ez volt az egyedüli termesztett növényük. Jellegzetes szerszámuk egyike a nádvágó kaszur (11. D. kép) és a lápmetsző ásó (11. E. kép), amely Európa más reliktumkultúráiban is megtalálható. Ez utóbbival a lápos talajt ásták fel olyan helyen, ahol ivóvízhez akartak hozzájutni, vagy ahová a varsájukat szándékoztak leállítani. Az ivóvizet nádszálon (lépi kút) szívták fel a mocsárból. A tőzegrétegen gyakran átdugtak egy nádszálat mindaddig, míg tiszta vizet nem értek (12. В., С, 9. kép). A nádkutat szivárványos kút néven 1840-ben Hevesből is említik. A közlés szerint a kút a föld árjáig leeresztett és körültapasztott nádcsőből áll. A réti munkások használták. Az ilyen primitív kút helyét a Bodrogközben nádszálra kötött nádbuga jelezte (12. B. kép), hogy a vándor megtalálja a jó ivóvizet. Ez a primitív nádkút emlékeztet a távoli busmanok hasonló vízszívó csövére. Tüzet két fa összedörzsölésével gyújtottak (12. A. kép), amely technika a Kárpátok magyar (33. kép), román és szlovák pásztorai körében ma is él. Apákász családi és társadalmi életéről keveset tudunk. Sokan éltek közülük vadházasságban. A nők között számosan akadtak olyanok, akiket a falu paraszttársadalma valamilyen ok miatt kitaszított maga közül. A XIX. század végén sok olyan pákász élt, aki nem tudta hány éves, lelkész soha meg nem keresztelte. Apákász gyermekei közül