Agria 24. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1988)

Gunda Béla: A természetes növénytakaró és az ember

az egyik az apja munkáját folytatta, a másik pedig beállt a pásztorok közé. Részben pásztornak mentek el azok a pákászok is, akik a XIX. sz. végén túlélték a mocsaras, lápos területek lecsapolását, kiszárítását. A mocsarak lecsapolása után sokan közülük behúzódtak a falvakba, s ott mint egészen szegény emberek élték le hátralévő napjaikat. Apákász életformát csak a XIX. század közepétől ismerjük. Apákászokrólközölt újabb szépirodalmi ízű, utánérzésre valló leírások (Szűcs S.) óvatosságra intenek. Valószínű, hogy a pákász életmód a földrajzi viszonyok hatására alakult ki. A sok mocsár, árvízjárta terület, a nagy kiterjedésű vizes rét kényszerítette a magyar parasztok szegényebb, föld nélküli rétegét, hogy ezt az életmódot kialakítsák. A mocsárban, távol a falvaktól nyugodtan éltek, a hatóságok nem háborgatták őket, és alig tettek eleget az előírt kötelességeknek. Hasonló életformát ismerünk a délalbániai mocsarakból. 5. § Vas, Sopron, Zala, Baranya megyékben, a Börzsöny hegységben, Szatmárban, Biharban a parasztok tulajdonában - minden gondozás nélkül - még jelentékeny szelídgesztenye (Castanea sativa) erdők vagy facsoportok vannak (13., 14., 15. kép). A szelíd gesztenye eredetileg a tölggyel és gyertyánnal keverve fordult elő. De az ember a két utóbbi fát kiirtotta, a gesztenyét meghagyta és szükség esetén pótolta. Ezek termését ősszel rendszeresen összegyűjtik és sütve vagy főzve fogyasztják. Zalában írja Vajkai Aurél - a felfűzött gesztenyét verembe rakják s pünkösd vasárnap délutánján az utcán az idősek és gyermekek szertartásos komolysággal fogyasztják el. Nagybányán - ahol korábban és későbben érő fajtáiról tudnak - zöld burkával hordóba taposva júniusig eltartották. Vas megyében a gesztenyelisztből kását készítenek. A magántulajdonban lévő gesztenyefák termését mindenszentek napja (nov. 1.) után bárki szabadon gyűjtheti. A gesztenye összegyűjtéséhez több mediterrán típusú eszközt használnak. Ilyen a fakalapács, amellyel a gesztenyét a tüskés kupacsból (babuc, fondor, köcsü) kiszabadítják (16., 17. A., B. kép). A kupacsban lévő makktermést facsipesszel szedik össze (17. C. kép). A gereblyével és a szénvonóforma kocsorbá\a\ halomba húzzák a geszte, nyét (14., 17. D., E. kép). Előfordul, hogy a makkot csizmás lábbal, facipővel (klutnpa) tapossák ki a zöld, tüskés kupacsból. A szelídgesztenye fogyasztása Magyarországon a neolitikumtól kezdve ismert. A gesztenyével a XIX. sz.-ban még jelentős népi kereskedelem folyt (pl. a vasi gesztenyét Stájerországba vitték eladni, a nagybányaival Déváig, Tokajig kereskedtek, hátikosárban, szekéren, Máramaros havasi falvaiba. Bukovinába hordták el). A gesztenyesütők a legújabb időkig a budapesti utcák, a vidéki városok jellegzetes alakjai (18. kép) voltak. Baranyában átlyuggatott serpenyő a használatos sütőedény (17. F. kép). A Magyari Simplicissimus (1683) írja, hogy a gesztenyével jószágot hizlalnak. A Tisza, a Bodrog és más folyók mentén napjainkig előfordul a súlyom (Trapa nutans) fogyasztása. Az Alföldön gyakori a Sulymos tó földrajzi név, amely a növény korábbi előfordulására utal. A súlyom (bika, istennyila, gyoszom, súly, susa, 19. kép) tüskés termését úgy gyűjtik, hogy egy hosszú rúdra bundadarabot kötnek (11. B. kép), s a vízben húzogatják. így a súlyom tüskés termése a gyapjúszálak közé ragad. A főtt sulymot az alföldi városok piacain még a két világháború között árulták. A Tisza mellékéről Egerbe, Miskolcra vitték. Bozena Némcova cseh írónő 1851. évi miskolci látogatása alkalmával ottani piaci árusításáról beszél elmondva, hogy egy krajcárért 30 darabot adnak. Az Ormánságban a drávai sulymot az asszonyok egész héten át szedték és szombaton a fejükre helyezett kosarakban 15-20 kilométer távolságra vitték eladni. Az Alföldön a súlyom lisztjéből pogácsát is sütöttek. A háztartásokban való egykori jelentőségét bizonyítja, hogy a sárospataki uradalomhoz tartozó halászoknak sulymot is kellett beszolgáltatni (1648). A múlt században a pusztai csárdák polyvás sárfalát a sár közé rakott súlyommal fogatták össze, szilárdították meg. A Trapa natans Európában már a neolitikumtól, a bronzkortól ismert táplálék. Ma is sokat gyűjtenek a Duna, a Volga deltájának halászai. Az utóbbi helyen kalmük dió néven ismerik. A Lathyrus tuberosus (20. kép, földi mogyoró, a Kanyapta vidékén dszuga, a Székely170