Agria 24. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1988)

Gunda Béla: A természetes növénytakaró és az ember

tölgyfa megőrölt kérgét ették, amelyet Erdélyből hoztak. Fontos táplálék volt ínség idején az Agropyron repens (tarack) gyökerének lisztje. ínséges esztendőkben a Szi­lágyságban a megőrölt tölgymakkot kukoricaliszttel összekeverve lepénykenyérsütés­hez használták. A tölgymakk lisztjének keserű ízét forró vízzel kilúgozták. A Tudomá­nyos Gyűjtemény 1817-ben hosszan ismerteti azokat a növényeket, amelyekből „ga­bona-szükségben" kenyér vagy egyéb tápláló étel készíthető. Nemcsak a kölest, a pohánkát, a kukoricát említi, hanem a vad kásafüvet, a tarackbúzát, a szulák és porcsin magját, a kolonczos bajnóczát, az erdei súlyfüvet, a mannafüvet. Elmondja a szerző (Forgó Gy.), hogy a kosborfélék leforrázott gumói is fogyaszthatók. A különböző vadnövények, mint ínségeledelek, Európa-szerte ismeretesek voltak. A lengyeleknél ették az összezúzott mohát, a tarack gyökerét, egy páfrányfélét. A moldvai románok az 1795. évi éhínség idején szilfakérget fogyasztottak. A gabona­szűkében lévő trencséni szlovákok aratás előtt zabliszttel és tejjel összefőzött csalán­és vadmustárlevelet ettek. Az első világháborúban katonai hatóságok, gazdasági intéz­mények adtak ki olyan röpiratokat, tájékoztatókat, amelyekben vadnövényeket ajánla­nak táplálkozásra. Egyes vadnövényeket a közelmúlt szibériai lágereiben is fogyasztot­tak ír erről regényeiben Szolzsenyicin A. is. Az orosz internálótáborokba, bányákba 1945-ben gonosz módon elhurcolt hazánkfiai szörnyű emlékei közé tartozik a külön­böző füvek, a csalán fogyasztása (Forrás 1989.12). Az ínségeledelek egy része a prehisz­torikus idők táplálkozásának maradványa. 3. § Az Alföld pásztorai még 60-80 esztendővel ezelőtt is sokféle liszttartalmú gumót, gyökeret fogyasztottak, amelyek náluk a kenyeret helyettesítették. Ilyen gu­mók, gyökerek voltak a bengyele-fé\ék (Typha latifolia, Typha angustifolia, Butomus umbellatus, Bunium bulbocastanum, Alismaplantago, Bolboschoenus maritimus, Sagit­taria sagittifolia, Phragmites vulgaris). Ezek a népnyelvben ázsdó, bakács, böndő, bösö­vény, cötke, csella, elecske, juhászmogyoró, tukorca, zsiók, zsiku, stb. néven ismerete­sek (6. kép). Etimológiájukat sajnos nem ismerjük. A palóc és székely pásztorok napjainkban is sok erdei gyümölcsöt, bogyót fogyasztanak. A Hargitában a székely juhászok ősszel olyan helyek felé terelik nyájukat, ahol érik az áfonya (Vactinium myrtillus, Vaccinium vitis idaea). Az ehető vadnövények így befolyásolják a pásztorok vándorútját. A hazai magyar néprajzi megfigyelések is igazolják, hogy a pásztorkodás­sal együtt jár különböző növények gyűjtése. A pásztorok a hús, a tejtermékek fogyasz­tását vadnövények fogyasztásával egészítik ki. De gyűjtenek különböző növényeket állatgyógyításhoz és tej oltáshoz is. Ezt tapasztaljuk Európában a román, a hucul (ukrán etnikai csoport az északkeleti Kárpátokban) pásztoroknál, Ázsiában a kalmük, a bur­ját-mongol, karagasz, szamojéd stb. pásztorkodó törzseknél is. A lappok vándorútját egy Rumex-species (sóska) befolyásolja. A rénszarvastenyésztő lappok Finnországban a XVIII. század közepén nyáron a tengerpartnak azt a részét keresték fel, ahol a Rumex bőven termett. Valószínű, hogy egyes ehető növényeket a pásztorok is terjesztettek. A Crociris iridiflorusTÔ] (Crocus bánaticas) írják, hogy gyökere ehető, s a Crocus balcanieus-szvA (balkáni sáfrány) együtt Erdély déli és délnyugati részén csak ott fordul elő, ahol a balkáni vándorpásztorok megjelentek. A szlavóniai sertéskondákat terelők révén juthatott el a Bakonyba s a román juhászok hozhatták a szatmár-beregi síkságra. 4. § A XIX. század végéig az Ecsedi lápon, a Bodrogközben, a Nagy- és Kis-Sár­.réten - a földművelés és állattenyésztés mellett - a mocsaras területeken egy komplex növénygyűjtő-vadász-halász életforma volt ismeretes. Az életformát 'apákászok közös­sége képviselte (7-10. kép). A púkászokíü a magyar néprajz számára Havas Sándor fedezte fel, aki a Vadász és Versenylap 1858. évi kötetében sárréti vadászatáról közöl leírást, s hosszabban megemlékezik az őt kalauzoló pákászokról is. „Pákászoknak a sárréti tősgyökeres magyar nép azon embereket nevezi — írja -, kik folytonosan a réten és a rétből élnek. A pákász se nem szánt, se nem vet, se napszámba nem jár. 168

Next

/
Thumbnails
Contents