Agria 23. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1987)
Praznovszky Mihály: „A főről sarjadt palóc” (vázlat Pintér Sándorról)
A könyvet bemutató kevés számú recenzió megközelítően azonosan ír. Értékes résznek tartják a leírófejezeteket, de a feltevéseket értetlenül fogadják. Leghatározottabban Szabó Károly utasítja el Pintér hipotéziseit. Elismeri ugyan, hogy a szerző nem akart szakmunkát írni, hiszen nem elemezte alaposan a forrásokat, de enélkül nem is tud helyes következtetésekhez jutni. Szerinte Pintér elképzelései a palócok eredetéről azt sugallják, hogy ezek avar népmaradványok lennének, de ezt maga a szerző sem meri végig vinni gondolatmenetében, mert annyira ragaszkodik a három népcsaládelmélethez. A kritikák sorában kedves színfolt Mikszáth írása a Szegedi Naplóban. „Pintér Sándor szécsényi ügyvéd tisztelt barátom volt az első palóc, ki a fegyverforgató népből kiválva, derekasan forgatta meg a tollat is fajtája érdekében." Mindazonáltal szerény kezdetnek tekinthető csak ez a mű, mert „sok állítása nem áll s kiválóbb érdeke csak a néprajzi részének van, ott ti. hol a palócok családi életéről, háztartásáról, költészetéről és népdalairól ír". Mikszáth kicsit pesszimista, amikor ezen „originális népfaj" jövőjéről szól. Úgy érzi, hogy „Palóczia" vagy más néven „Karancskeszi vármegye" egy-két század múltán kihal, mert a fogyó palócnépesség száma fokozatosan csökken. 3 " Pintér Sándor másik nagyobb szabású összefoglalása a palóc népmesékről 1891-ben jelent meg igen csekély példányszámban. 31 Itt is arra hívja fel a figyelmet, hogy a néprajzi kutatásban a legfontosabb közel kerülni a néphez, mert a nép bizalmatlan az őt faggató idegennel szemben. Ezt a bizalmatlanságot csak akkor lehet feloldani, ha a kutató tud alkalmazkodni a nép észjárásához, gondolatmenetéhez, elfogadja babonáit, és meg tud szólalni abban a dialektusban, amelyiket vizsgál, ő ezen a téren mindenképpen előnyben van, hiszen innen származik, mi több büszke arra, „hogy a palóc nép között születtem, együtt játszva serdültem, velük szántottam, kapáltam". Szerinte a mesék a nép egyéniségét fejezik ki, s azt a célt szolgálják, hogy a nép „véghez vitt cselekményét tőle telhetőleg maradandóvá tegye". A palóc meséknek három típusát különbözteti meg: vitézi mese, amelyben a hős valamilyen nagy akadály leküzdésére vállalkozik, s azt nagy veszedelmek közepette meg is valósítja. A társaséleti mese, amely a mindennapok, a családi élet köréből veszi tárgyát és végül az állatmese, amelyben az állatok szimbolizálják az emberi gondolkodást, cselekedeteket. Felsorol néhány olyan tipikus elemet, amely szerinte a palóc népmesék sajátosságaiként említhető. Például a főszereplő mindig a legkisebb fiú; erős küzdőtársai vannak; az ellenfél boszorkány képében jelenik meg; a segítség pedig mindig csikó alakjában a veszély pillanatában táltossá változik; gyakran szerepel a sárkány a mese főalakjaként; a 7-es számnak mágikus jelentősége van stb. A népmese a néplélek legszebb megnyilvánulása, s a mese olyan, amelyet a nép „mint egyedül hivatott tekintély, napról napra, évről évre ismétel, bővít, igazít és szentesít". A könyv kilenc fejezetből áll. Ezek: A mese a görögök és!latinoknál; A germán nemzetnél ; A szláv népeknél ; A magyar népmese irodalmáról ; A népmesék eredetének elméleteiről; A népmese alakulásáról; A népmesékről általában; A palóc népmeséről; A mesélő palócok között. Ezután 12 népmesét közöl kiejtés szerinti rögzítésben, mert szerinte ez az egyetlen lehetséges módja a mesék hiteles visszaadásának. Átírásában azonban sok a pontatlanság, a bizonytalanság és a rögzítésmódja sok helyen az érthetőség rovására megy. 30. NLHH 1880. jan. 18., SZABÓ Károly 1880., MIKSZÁTH Kálmán 1914. 31. PINTÉR Sándor 1891 a. 407
