Agria 23. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1987)

Hoffmann Tamás: A családi tűzhely

vizet melegítettek (és később három lábra is állíthatták), korsók és ivópoharak, amelyeknek nagy részét szintén három lábbal készítették el. Valamennyien szürkés, kékes árnyalatú agyagedények, ami a redukált égetés bizonyítéka. A XV. században (elsősorban Közép-Európában) vörös színű főzőedények terjedtek el, divatjuk még a XVI. századot is kitölti. Tehát tökéletesedett az égetés módja, égetéskor ugyanis több oxigént kapott a kemence, ami elvonta az anyagban lekötött oxigént is. Ezt a technológiát már ismerték korábban is, nemcsak a római időkben a déli városokban, hanem a középkorban a Rajna mentén (talán a legtökéletesebben Siegburg-ban), meglehet, hogy éppen ez a technológia tette lehetővé, hogy a keményre égetett cserépedényeket messze földre szállítsák. Az exportáruk lassan jutottak el a társadalom alacsonyabban meghúzódó, ám mind szélesebb fogyasztó piacot képező rétegeihez. Mindenesetre a legintenzívebb városi kapcsolatokkal bíró északnyugat-európai tájakon a XVI. században megjelentek a parasztok háztartásaiban is. Breughel lakodalmat ülő parasztjai már keménycserép-edényekből itták a bort. Egyidejűleg mind több lett a fémedény a tűzhely körül, úgyhogy a XVII. századtól a régóta bevált cserepek lassan kiszorultak már a használatból. Ez persze csak azokon a tájakon volt így, elsősorban Északnyugat-Európában, ahol a város és kézzelfogható bizonyítékokkal igazolható hatása a vidék népére, az alkalmilag fölösleges termékek cseréjét rendszerré változtatta, s a piaci mechanizmust tette meg az élet központjává.

6 A mondott vidékeken bár a talajszinten maradt a tűz a falusi házakban, de a tűzhelyet már nem a sárral kitapasztott járóföld egy-egy darabján rakták; kővel, téglával alapozták meg a családi tűz helyét, amivel megjavították a tisztántartást, a hőháztartást egyaránt. Valamennyi tűzhelynek elengedhetetlen tartozéka volt a piszkavas, ennek Flandriában a XIV. századig követhetjük vissza történetét. Annak előtte az égő fadarabokat állandóan igazgatni, tologatni kellett, jóllehet a tűzkas találmánya ettől is megkímélte az asszonyokat. A tűzkas tulajdonképpen parázstartó. Ennek az eredetileg cserépből, majd fémből készített alkalmatosságnak az eredete Délnyugat-Ázsiába nyúlik vissza. Tulajdonképpen a prehistória találmánya volt, olyan embereké, akiknek (minthogy a tüzet vagy a parazsat, főként éjszakára nem fedték be) sok tűzvészt kellett megérniök. Úgy segítettek tehát magukon, hogy cserépből (majd fémből) készített ládába kotorták a parazsat. A görögök ezt a ládát Pyranuos-nak nevezték és áldozataik alkalmával füstölőnek is használták. Ez volt a keresztény vallásokban használt füstölők előképe. A kontinens bronzkori törzseiben sok olyan szokás élt, ami arra vallott, hogy a szertartásmesterek szívesen utánozzák a déli civilizációkban szokásos rítusokat. A lausitzi kultúra sírjaiban (ezek megközelítőleg 2500-3000 évesek) füstölőket találtak, amelyek talán a halott túlvilági lakhelyét voltak hivatva melegen tartani. A rómaiak viszont (akik nyílt tűzhelyen főztek és melegedtek) téli estéken cserépládákban őrzött parázzsal melegítették házaikat. A gazdagabbak ugyanerre a célra díszes kivitelű bronzládikákat használtak. Meglehet, hogy ők kovácsolták a kosár formájú parázstartót is, a tűzkast, ezt ráboríthatták a tűzhely - földön izzó - parazsára, s ezzel megvédték a házban járkáló állatokat. Ezek persze díszállatok voltak, mert a parasztházakban a fémből kovácsolt tűzkas túlságosan drága portékának bizonyult volna. Végül azonban - várak és kúriák után - a XV. századi hollandiai és Keleti-tenger melléki városokban réz tűzkasok divatja terjedt el, de a kontinens belsejében még a XVII. századi inventáriumokban is ritka holmi a polgárházakban. Annál gyakoribbak ajánlásaik a XVII-XVIII. századi tűzvédelmi 6. DEXEL, 1962: 361-82. 22