Agria 23. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1987)

Hoffmann Tamás: A családi tűzhely

rendtartásokban az Elbától nyugatra eső övezetben. Érdekes, hogy az Oldenburgi Hercegségben egy 1764-ben kelt rendelkezés megtiltja a fa tűzrakások használatát és szorgalmazza a vasból készültek beszerzését. Fából készített készség azonban nem maradt ránk ebből az időből. Csak múlt századi példányok vannak, (Hogy a fából készített alkalmatosság talán egy innovációs eszköz volt-e, azt - kellő tárgyi bizonyíték hiányában - aligha lehet eldönteni.)

7 Valamivel jobban járunk, ha a sütőharang eredetét nyomozzuk. Meglehet, hogy már a prehistóriában rájöttek arra, hogy egy kosarat betapaszthatnak sárral, így olyan cserépharanghoz jutnak, ami alatt süthetnek, ha a parazsat a harangra, errera nagyméretű cserépfedőre kotorják. Bulgáriai leletek szerint ezt már a bronzkorban megtették. Boszniában találtak egy, az i. e. VII. századból való sütőharangot. Ennek az eszköznek a rómaiak is hasznát vették. Ekkor a latin neve „testűm" lett, ami 'fonott' jelentésű. Noha a III. évezredbeli Egyiptomban már ismerték ezt az alkalmatosságot, valószínű hogy ettől független felismerés eredménye a római találmány. Ez a sütőharang a délkelet-európai övezet I. évezredbeli leleteiből és a középkori régészeti emlékekből jól ismert. A Balkán-félszigeten a néprajzi megfigyelőknek köszönhetjük: ismerjük a sütőharang használatát. Érdekes, hogy a magyar, a horvát és a román nyelvhasználat érintkezési övezetében (ez az eszköz elterjedésének északi határa) a magyarok különböző \ időben és különböző nyelvekből átvett kölcsönszavakkal jelölték (cserepulya, vörsnyeg, puplika), ami különböző hu'lámokban végbement, ám a középkornál semmi esetre sem korábbi kulturális hatásokra utal.

8 Természetesen nemcsak a sütés és a főzés, de a fűtés eszközeiről is számot kell adni. így például azokról a faszénparazsú melegítőkről, amelyeknek példányait a vaskori Közép- és Nyugat-Európában már megleljük. A néprajzi vizsgálatok tanúsága szerint az Ibériai-félszigettől egészen Dániáig egységes övezetben penetrálódott ez az eszköz. A hajósok Skandináviába is elvitték, a Botteni-öböl mellékén például úgyszólván csak azokban a településekben lehet megtalálni példányaikat, ahol a lakók hajózásból éltek. Az ágymelegítők cserép-, majd fém példányai a reprezentáció kellékei lettek a középkor alkonya óta s végül annyira általánossá vált használatuk, hogy sehol sem hiányzott egy-egy háztartás felszereléséből. Aztán olcsóbb és célszerűbb dologhoz folyamodtak, talán leghamarabb Angliában, ahol a forró vízzel töltött palackkal melegítették a fűtetlen hálókamrákban a nyirkos ágyneműt lefekvés előtt mindaddig, amíg más, ennél modernebb fűtőalkalmatosságok ki nem szorították őket a használatból. A parázstartók között akadt hasáb alakú melegítő, bronz- és vaskészítmény, díszes megmunkálású darab, valamennyi hozzátartozott a középkor alkonya óta mind szélesebb körben igényelt reprezentatív lakáskultúrához. Persze ezekkel sok baj volt. Egyrészt veszélyes volt használatuk, könnyen kipattant belőlük a szikra, kihullott a parázs, s lángba borult minden, másrészt a tökéletlen égés szénmonoxidot termelt, ami a kis légterű lakásokban gyakorta okozott fulladásos halált. A német falvakban a lábmelegítő - parázzsal telt - ládikákat úgy használták, mint az angolok a melegített téglákat, néha még rájuk is ültek. A XVII. századtól elterjedt tűzrendészed előírások készítői meg is tiltották a nőknek használatukat, mert (így érvelnek) a szoknyák megakadályozzák az égés levegőellátását, de elősegítik azt, hogy mérges gázok keletkezzenek. Ezektől a kellemetlenségektől természetesen csak a modern fűtéstechnika szabadította meg kontinensünket. Mindenütt, ahol nyílt tűz égett, számolni kellett a gázokkal 7. DEICHMÜLLER, 1941.; FABER, 1957: 18, skk.; KAISER, 1980: 48-49. 8. ADRIAN, 1951: 75.; GAVAZZI, 1965: 86-87. ;SCHEPERS, 1973: 76. 23