Agria 23. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1987)

K. Csilléry Klára: A fa tulajdonságaira vonatkozó ismeretek a mátraalmási (szuhahutai) faszerszámkészítőknél

Meg kell jegyezni, hogy saját háztartásuk részére készített, újabb divatú tárgynál, így nevezetesen egy 1940-ben faragott bölcső esetében,

7 kimondottan díszítő céllal is alkalmazták a jávorfa habos darabjait. Görbe növés A görbeség a szuhahutai fafeldolgozásban nem jelentett hibát, sőt előnyösen tudták hasznosítani. Mivel a munkához maguk választották meg a fát, a készítmények többségéhez egyenesen nőtt példányokat szereztek be, ám egyes meghatározott célokra viszont eleve görbe vagy görbés fákat kerestek. így kaszakocsnak a megfelelően hajlott ágrész volt a lehető legalkalmasabb. Az első világháború körüli évekig előállított hasított ágú villához is lehetőleg olyan fa kellett, melynek görbés a töve. Nagyobb fának az alkalmasan görbülő tőrészéből vágták ki az első világháború idejéig ugyancsak nagy számban készített szérüsgereblyének vagy görbefogú, nagy fogú, ötfogú, rugós gereblyének (humené hrable, krivozubé hrable) a fogait. Túlnövések A különböző túlnövések, rákosodások, kinyövések a szuhahutai tapasztalat szerint a fa rostjainak a rendellenes növésével szoktak együtt járni. Az ilyen fa általában rossz, erős, nem próbálkoztak hát vele. Ha már látták, hogy a fa ága bunkósan van kinyőve, nem vágták le a fát. Korhadás, fülledés A gombáktól megtámadott, korhadt, fülledt fát a szuhahutaiak sokféle elnevezéssel illették: fútt, rőkönyödött, reves, ekóródott, mekkorhogyott, kór, (skrechnuté). Az ilyen fának а fehérjén elszíneződést, márványos rajzolatokat lehet látni, ezért azt mondták rá: barkás (barkavé). Ha fa befúlik, ékóródik, mekkorhogyik, ekkor már nem hasad, hanem töredezik, és a feldolgozása nehéz. Különösen gyakori a gombásodás a bükkfánál. A szuhahutaiak ezért a szerszámnak döntött fatörzseket lehetőleg minél hamarabb feldolgozták, hogy a befülledést megelőzzék. Ha nem lett volna mód azonnal sort keríteni az egész faanyagra, fel lehetett hasogatni a készítendő tárgyaknak megfelelően, ám ez meg az elgörbülés veszélyével járt. Néha akkor szánta csak rá magát a faszerszámkészítő egy-egy tőke felhasogatására, amikor már látta rajta, hogy régi fa. A lekérgezés azonban nem volt szokásban, bár akadt, aki az előre láthatóan hosszasabban tárolandó fa esetében megtette, hogy „ne rőkönyöggyön és ne repeggyen el". Stork István tapasztalatai szerint így tíz évig is eltartható a bükkfa. A nyári vágásúaknái azonban ezt nem lehet megtenni; mint mondja, az ilyen, ha nem dolgoznák fel, egy év alatt, sőt esetleg már fél év alatt is tönkremenne. Habár a szuhahutaiak saját érdekükben természetesen mindent megtettek, hogy a beszerzett faanyagot megkíméljék a gombásodástól, mégis volt egy ezzel merőben ellentétes gyakorlatuk is, amikor bizonyos fákat maguk tettek ki fülledésnek - és ez egészen 1950-ig, addig amíg az erdészet lőmestert nem kapott, érvényben maradt. Erre olyan öreg, nyolc-tíz méteres vagy annál is magasabb fa levágásakor került sor, amelyik vagy olyan vastag volt, hogy a hutaiak a kézi szerszámaikkal nem tudták feldarabolni, vagy olyan erős, csúnya, gancsos, hogy ezért voltak képtelenek elbánni vele. Ezt otthagyták két-három évig ledöntve, omlást hagytak, hogy megrőkönyöggyön, és amikor fulladásnak indult, eresztett magán, akkor álltak neki ismét. Az ilyen fa neve: omlás (omlaS). 7. K. CSILLÉRY Klára: A Bútor- és Világítóeszköz Gyűjtemény. In.: Ifj. KODOLÁNYI János (szerk.): A Néprajzi Múzeum 1966. évi tárgygyűjtése. Néprajzi Értesítő XLIX. (1967) 294. o., 20. kép. 184