Agria 23. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1987)

K. Csilléry Klára: A fa tulajdonságaira vonatkozó ismeretek a mátraalmási (szuhahutai) faszerszámkészítőknél

sé megszikkadt, fonnyadt fának a hasítása kívánja, melyet levágása után két-három hétig otthagyták az erdőn, anélkül, hogy a gallyait levagdosták volna. Az ilyen fát beszarattnak (zavadlé) mondták. Ilyesmi nemegyszer előfordult, ha valaki lopva szerezte a fát, és tudta, hogy az erdész megkísérli kilesni - különösen, ha két fát vágott le egyszerre és a másodikat a helyszínen kellett hagynia -; „akkor csak egy-két hétre mentünk el érte, mikorra megunta az erdész lesni." Természetesen számon tartották a faszerszámkészítők azt is, hogy a fa hasíthatóságát a növekedés során szerzett különböző hibák is befolyásolják; ezekről részletesebben a hibákról szóló szakaszban lesz szó. Rugalmasság, hajlékonyság A fa rugalmassága és hajlékonysága több szempontból is fontos volt a szuhahutai famunkások számára. Ismerete elengedhetetlen volt bizonyos műveletek elvégzéséhez, elsősorban a villakészítéskor és a gereblyekáva hajlításánál. A vékony fatörzsekből készült tárgyak, kaszanyél, kapanyél vetemedése esetén ennek az ismeretében lehetett a hibát orvosolni. Ismerni kellett a fáknak ezt a jellemvonását azért is, mivel a fák hajlíthatósága fordított arányban van a hasíthatóságukkal és a fának rugalmassága gátolhatja a megmunkálást. A hajlékony fát a hutai faszerszámkészítők szívós (fahovité), húsos (masovité) névvel illették, ellentétben a parázs (krechké), kövér (tucné) fával. A nagyon szívós, nehezen megmunkálható fára azt mondták: erős (mocné), gúzsos (tuhé). Szívós faféleségként tartották számon a kőrist, szilt, nyírt és gyertyánt. Hasított villa készítésére elsősorban ezekből válogattak. A fiatal fák mindig szívósabbak, ezért hasított ágú villának csak egészen fiatal husángokat választottak, olyanokat, amelyekből csak egy, esetleg két villa tellett ki. Az újabb, toldott ágú villának is legfeljebb 25-30 cm átmérőjű fát használtak fel, tapasztalatból tudva, hogy az annál vastagabb már törik. Az előbbiekben a hasíthatósággal kapcsolatban elmondottakból következik az a felismerés, hogy a sziklás talajon és az északi oldalon nőtt fa szívósabb, rugalmasabb, illetve, hogy minden fa árnyékos, észak felé néző oldala, továbbá a növénynek a tő felé eső részei jobban hajlíthatok, mint a fa napos fele és a csúcshoz közel levő szakasz. Érthető tehát, hogy a toldott ágú villának lehetőleg nem a fa kéreg felőli részéről lehasított darabot használták fel, hanem a vőgyitől származót. Az eddig elmondottakkal függ össze az is, hogy gereblyekávának az árnyékos helyen, sűrűn, bokrosán nőtt vesszőket keresték, mivel azok lassan fejlődvén, szívósakká, hajlíthatóbbakká váltak. Ugyanezért a hirtelen nőtt, egyéves hajtások helyett a hároméves, idősebb szálakat választották, tudva, hogy az előbbi gyenge (slabé) és törik. Gyakorlatból ismerték a faszerszámkészítők, hogy a fa nyersen könnyebben hajlítható, mint szárazon, de legjobban bizonyos ideig tartó fonnyasztás után. A hasított ágú villának való fiatal törzseket például egy-két hét szikkasztás után tették a villahajtóba. A szuhahutaiak tapasztalata szerint a meleg is fokozza a hajlíthatóságot. Magam is gyakran láthattam, hogy a füstölés során meggörbült szerszámot közvetlenül a munkálat befejeztekor, azon melegében hajlították vissza. A gereblyekávát is tűz fölötti felmelegítés nyomán hajlították meg. A vadrózsagallynál ezt a műveletet egy-két napos szikkasztás előzte meg. Egyes faféleségek, a kecskefűz és a rekettye hajtásai nyáridőben nyersen is hajlíthatok, de az így készült káva sohasem olyan jó, mint amit hevítés, pálítás után hajlítottak. A főzés is elősegíti a hajlítást. Ezt azonban egyedül a Szuhahután újabb típusú, toldott ágú villáknál alkalmazta az az egy-két ember, aki foglalkozott vele. Leginkább a bükkfát főzték. 178