Agria 23. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1987)
Szabadfalvi József: Az ősi sertésfajták Magyarországon
bakonyi sertésnyájakat. 49 Hívták - egyes területeken bagunnak, illetőleg német nyelvhasználatban Bagonernek és Pagunennék is. őseit valószínűleg már a honfoglalás korában ismerték, jobbára ott voltak elterjedve, ahol vagy erdőségek vagy pedig vizes lapályok nyújtottak bőséges táplálékot számukra. HANKÓ Béla - s általában mások is - azt tartják, hogy e fajtát honalapító őseink már itt találták a Kárpát-medencében, s azt korábban itt háziasítottak a helyi vadsertésből. HANKÓ Béla az eredetre és sajátosságaira vonatkozó következtetéseit néhány sertéskoponya vizsgálatából szűrte le. 50 Eredetét WENCZEL Gusztáv a keltákra vezette vissza, ezt a véleményét DORNER Béla is átvette. 51 1. István király 1036-ban a bakonybéli apátságnak már engedélyezi a disznótartást, a tihanyi apátság 1055-ös alapítólevele a Bakony erdőségeiben makkoló sertésnyájakat említi. 52 TÁLASI István mutatott rá arra, hogy az eredetileg a Vértes és a Bakony papi birtokain nagyobb mennyiségben tenyésztett sertéseket a kereskedők hozták forgalomba és a kereskedők településének nevéből alakult ki a sertésfajta neve is. 53 A magyar szakirodalomban a bakonyi sertés első jó leírását 1933-ban GÖNYEY (ÉBNER) Sándortól kapjuk: „... suttyogó szőrű (felálló sertéjű) rikes disznó volt, nagy járó természetű... olyan vékony lábaszára volt, mint a pipaszár, s a kánász úgy elfáradt a hajtásába... Orra hosszú volt (mintegy 30 cm), mint egy héber s a hasa karcsú... Hosszú farka, csúcsos füle volt, a szőre pedig ardas (szürke), igyenös, singszőrű... Kitűnő szaglásával kivált, s látása is éles volt. Ezt a disznót őrizni nem volt könnyű dolog." 54 Kaposvár környékén (pl. Taszáron) zselici disznónak emlegették „... a hasa keskeny volt, szőre fehérsárga, sima és egyenes... futósabb volt, mint a mangalica. . ." 55 Fajtabéli sajátosságait tudományos alapossággal TÁLASI István összegezte: „Testállása a vaddisznóhoz hasonlított, teste hosszú, de erőteljes, csontos, háta magas, éles; hasa karcsú, csihár (vékony, nem pocakos); lába vékony, de erős; farka hosszú; körme fekete. Feje búbos, orra hosszú és hegyes... felálló füle volt, rajta szúrós szőr... fejlett agyara nőtt... Teste sima szálkás szőrrel volt borítva, sörtéje tenyérnyi szélességben a farkáig futott. .. Színe fekete, barna, szürke, fakó vagy zëma, elvétve akadt vörös, gyakori volt azonban a fehér is. Malackorban mindegyik gyikos (csíkos, cifra), ez azonban pár hétre eltűnik." 56 Nem volt szapora. Ha szemes takarmánnyal javították, hizlalás végén ízletes szalonnát és húst adott. Jól értékesítette az erdők és a vizes rétek természetes táplálékait. Vad volt, gyakran támadtak egymásra is. Kicsinyei védelmében az embert is megtámadta. A bakonyi sertés tartásmódját EÖTVÖS Károly így jellemezte: „... sohse volt még hajlék alatt, falut, házat sohasem látott. Kin van éjjel, nappal, télen, nyáron. Ha ingerlik: megtámadja az embert, meg is öli, meg is eszi. Farkastól nem fél, úri ruhás embert nem tűr közelében, messze elkerülik még a vadászok is, ki kell előlük térni." 57 Az erdőben élő sertésfajta keveredett a vaddisznóval is. Mivel jól bírta a járást, távoli piacokra is elhajtották. Legutóbb HEGYI Imre foglalkozott az erdei sertéstartással, ennek kapcsán a Közép-Dunántúlon tenyésztett sertésfajtákkal: A bakonyi sertést a régi ma49. WELLMANN Imre 1933. 158. 50. HANKÓ Béla 1939b. 346, 352. 51. WENZEL Gusztáv 1887, 224.; DORNER Béla 1908, 32. 52. VAJKAI Aurél 1959, 38. 53. TÁLASI István 1939,11-12. 54. GÖNYEY (ÉBNER) Sándor 1933,150. 55. TAKÁCS Gyula EA., 3529. 4. 56. TÁLASI István 1939, 12. 57. EÖTVÖS Károly 1909, 112. 166
