Agria 23. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1987)

Szabadfalvi József: Az ősi sertésfajták Magyarországon

nek századunk néprajzi irodalmában is. ECSEDI István ezt írja: „Debrecenben a szalontai-mangalica fajta disznót szerették, mert az kevés igényű, hízékony, sok zsírja és vastag szalonnája van.

28 GÖNYEY Sándor 1926-ban a Zemplén megyei Karoson azt jegyezte le, hogy vörös szőrű sertést tartottak, amely télen a gyékény tövét ette, s télennyáron kint tartózkodott és kereste meg táplálékát.

29 Az első jó leírás GUNDA Bélától származik. A sárréti Dobozról azt írja: „A szalontai sertést tartották, amely az öregek emlékezete szerint szálkás szőrű nagy állat volt. A színe lángvörös. Három árnyalatban is tartották... Az uraságok a Körös mentén a bihari hegyekbe hajtották makkoltatni... Télen a Sárrét lápos ingoványos helyein a gyökeret, böndőt túrta a disznó."

30 A Bihar megyei Komádiban, 1939-ben így mesélte el egy közel százéves kondásszámadó: „A szalontai sertés nagy, erős testű, egyenes jó alakú, izmos sertés volt. Szőre göndör, veres szálkás szőrszálak is voltak ritkán elszórva az egész testén, térden alul pedig apró fehéres keselyszőrű. Körmei világos, kékes-lilás kesely színűek. Nyaka rövid, vaskos, erős, izmos. Orrcimpáik és a szem, szemöldök feketés, de nem bogárfekete. Fülei táblás, egyenes, hegyes. Valódi hússertés volt. Nagyon hasonlított a vaddisznóhoz. " Ehhez tette hozzá MOLNÁR Balázs, hogy az ún. szalontai görbedi és a hazai-kondor keresztezéséből származtak.

31 Nagysárréten - SZŰCS Sándor leírása szerint az ún. réti disznót és a szalontait tenyésztették. Azt írja, hogy a kettő hasonlított egymáshoz. A szalontainak a görbedi és az ugrai alfajait említi. Tenyésztésük teljesen külterjes keretek között folyt, a rétben szinte elvadultan éltek, azt fogyasztották, amit a természet önként adott. „A régi sárrétiek a rétből ölték a disznót" - írja.

32 GYÖRFFY István is azt említi, hogy a rétek flórája és faunája tartotta el, s a tengerinek „oda se szagolt".

33 Nádudvaron (Hajdú m.) 1968ban a következőket jegyeztem le: „A szalontai sertés nagy termetű, fekete szőrű vagy vörhenyes göndör szőrű, nagy lábú, előre hajló fülű, marakodó természetű állat volt. Húsa igen ízletes, szalonnája tömött, sokáig eltartható volt. Zsírra lassan hízott. Nehezen vált meg tőle a nép, csak amikor látta, hogy a rác sertéssel (mangalica) keresztezve még jobb, zsírosabb szalonnásabb utód lett utána."

34 A szalontai tartási körzete elsősorban az Alföld keleti területére esett. Bihar, Hajdú, Csanád, Szabolcs, Szatmár, valamit Erdély egy része volt az otthona, valamint a Maros, Tisza és a Körösök vidéke. Jeles tenyésztőhelye volt a Bihar megyei Ugra, Cséffa, Feketegyörös, Feketegyarmat, Tamásda és Sarkad.

35 A Békés megyei tótkomlósiak 1892-93-ban még vettek Szalontán „fehér-vadas-szürke" disznókat. Ez „olyan erdőségi fajta" volt. Emlegették itt még az ún. fecskehasút is, amelynek a malaca kis korában csíkos volt.

36 A XIX. század végéig és a XX. század elejéig fellelhető volt a szomszédos közeli és távolabbi területeken. A Bükk hegységtől észak-nyugatra élő barkóság a múlt század közepéig tenyésztette. Magyar disznónak nevezte megkülönböztetésül a lengyelvagy hegyi-disznótól. A szalontai nyáj kint telelt a szabadban, fedetlen karámban. A kondások földkunyhó\a ezzel szemben állt.

37 A szomszédságban lévő Domaházán (Borsod m.) a századfordulón tenyésztették a vörös szőrű és hamis természetű mangalicát, 28. ECSEDI István EA., 3472. 173. 29. GÖNYEY Sándor EA., 5360. 76. 30. GUNDA Béla 1935.17. 31. MOLNÁR Béla 1939,168. 32. SZŰCS Sándor 1940,1-6. 33. GYÖRFFY István 19406. 25. 34. Saját gyűjtésem 35. TÁBORI György EA., 5975. 1. 36. DANKÓ Imre 1963, 33. 37. PALÁDI-KOVÁCS Attila 1982, 45^16. 164