Agria 21. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1985)

Petercsák Tivadar: Népi erdőbirtoklás Heves megyében a XIX–XX. században

A gyöngyösoroszi és gyöngyöstarjáni gazdák a XIX—XX. század fordulóján falvanként csoportosan vásároltak egy-egy nagyobb erdőterületet a község határában, majd egymástól elkülönítve használták. A gyöngyösorosziak összesen mintegy 150 kat. h.-at vásároltak, amit 14 parcellára osztottak. A legtöbben 5—7 kat. h. erdőt vettek, de pl. Berzsenyi József 18, Stuller János 18—20 kat. h. erdő birtokosa lett.

5 * A gyöngyöstarjáni módosabb gazdák általában 16—20 kat. h. körüli erdőt vásároltak a Szénkút-tető és a Szomolkút-tető-dü\őben. Ezt a részt a felső gazdák erdejének is nevezték, mert feljebb volt, mint a Máspataka-dülöhen levő alsó gazdák erdeje, A felső gazdáké jobb minőségű tölgyes szálas erdő volt kevés legelővel és réttel, a szegényebbek 1—6 holdas parcellákból álló birtoka inkább cserjés legelő volt. A magánerdők tulajdonosok szerint határjelekkel voltak egymástól elválasztva. Egerbocson karó közti erdőknek is nevezték. Az egyes birtokosok erdejét határdombok és határfák választották el egymástól. A parcella négy sarkán határdomb volt beleállított karóval. Az ilyen földkupacot hívták zsombiknak (Szilvásvárad), holt zsombiknak (Gyöngyöstarján) is. A parcella végén levő karóra írták a terület számát. Ezenkívül általában a határvonalon egymástól látótávolságra mindkét oldalon megfaragott határfák is voltak. Ezeken a határjeleket 5—6 évenként megújították, s a fát egyik tulajdonos sem vághatta ki. A határfákat tarvágáskor is meghagyták. A Mátra-dombvidék magánerdőinek használatáról így ír a XIX. század végi monográfia: „Ezekben a szétparcellázott erdőkben rendes fahasználat nincs is, csak úgy lopkodva, szálanként ütnek le egy-egy érdemesebb példányt, a legeltetést pedig általában és közösen gyakorolják. így ritkul az erdő, a marha a harasztot, televényt letapossa."

52 Az 1879. évi erdőtörvény a magánerdő-birtokosoknak engedélyezte, hogy bármikor kivághassák erdejüket.

5 3 Az 1930-as évektől azonban már engedélyt kellett kérni a fakitermeléshez. Az erdész az erdő állapotától függően adott engedélyt évente bizonyos mennyiségű fa kivágására. A paraszti tulajdonosok nagyon vigyáztak az erdőre, komoly értéknek, biztonsági tartaléknak tekintették, amiből csak akkor adtak el, ha nagyobb pénzösszegre volt szüksége a családnak. Saját tüzelőjüket a tisztítás során, a satnyább, fejlődésben visszamaradt fák kivágásával szerezték be. A nagyobb területű magánerdők Heves megyében is 1948-ban kerültek állami tulajdonba, a kisebb birtokokat pedig az 1960-as évek elején a termelőszövetkezetek vették használatba. IRODALOM ALBERT FERENC 1868. Heves és Külső-Szolnok törvényesen egyesült vármegyének leírása. Eger. A Magyar Korona Országainak mezőgazdasági statisztikája. Budapest, 1897. BEDŐ ALBERT 1885. A magyar állam erdőségeinek gazdasági és kereskedelmi leírása. Budapest. BORO VSZKY SAMU (szerk.) é. n. Heves vármegye. Budapest. CSIZMADIA ANDOR 1977. A falusi földközösségek szervezete és működése Magyarországon 1848 és 1944 között. In.: Tanulmányok a falusi közösségekről. Pécs. 35—53. 1979. Ivád község és az ivádiak a faudális kor hanyatló szakaszában. Archívum 8. Eger. 5-34. / 51. Berzsenyi Dániel (szül. 1900) gyöngyösoroszi lakos adatai. 52. BOROVSZKY Samu (szerk.) é. n. Heves megye. 262. 53. BOROVSZKY Samu (szerk.) é. n. Heves megye 257. 263