Agria 21. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1985)

Petercsák Tivadar: Népi erdőbirtoklás Heves megyében a XIX–XX. században

Az élőfák szétosztásánál annyi nyilast alakítottak ki, ahány erdőjog összesen volt a közbirtokosságnál. Minden kivágható fa oldalát megfaragták és ceruzával vagy ecsettel ráírták a nyilas számát. Tarvágásnál a kisebb parcellák határán álló fákat jelölték meg. Az egy-egy nyilasba tartozó fákat egyenként megbecsülték, hogy egy-egy nyilasba megközelítően azonos mennyiségű és értékű fa kerüljön. Az egy nyilasba tartozó szálfák ugyanazt a számot kapták. A pénztáros listát vezetett, amelyben feltüntette a nyilas számát és azt, hogy abban hány fa található. Egerbocson a nyilasok közötti nagy minőségi eltérések miatt hagyták abba a lábon álló fa osztását, és rátértek a közösen kitermelt fa szétosztására. A favágásban erdőjog arányában kellett részt venni. Bodonyban 1 jog után 4 köbméter fát kellett kivágni és méterbe rakni. Bükkszéken rendszerint hosszúban hagyták a legallyazott szálfákat, majd egy jó kocsira való rakásba gyűjtötték. Minden rakás vagy méter kapott egy számot, amit az egyik megfaragott fára írtak. A kisebb parcellák és a lábon álló szálfák, valamint a kitermelt fa elosztása egységes módon, a nyilhúzás során történt. A nyíl kifejezés őrzi a földközösségi határhasználat azon gyakorlatát, amikor a határrészeket nyílvesszők segítségével sorsolták ki egymás között.

3 6 A közbirtokossági faosztáskor már nem nyilat húznak, hanem számozott cédulát, amelynek azonban a legtöbb helyen ugyancsak nyíl a neve (Bükkszék, Egerbocs, Bodony, Gyöngyössolymos, Gyöngyösoroszi). Máshol cédulának, hívják (Szilvásvárad, Felsőtárkány), sőt egy-egy településen mind a két terminológiát is használják (Bodony, Egerbocs). Fából készült nyílra is emlékeznek Bükkszéken és Gyöngyösorosziban. Ezek Bükkszéken 4—6 cm hosszú deszkalapocskák, Gyöngyösorosziban megfaragott fapálcikák voltak, s ezekre írták a számokat. A nyílhúzást vagy cédulahúzást tél elején tartották az elnök lakásán vagy a községházán. A vezetőség annyi papírcédulát készített, ahány erdőjog összesen volt, s minden cédula egy-egy nyilasnak, illetve rakás vagy méter fának felelt meg. Általában mindenki maga, néhol egy gyerek húzta ki kalapból, edényből az összehajtogatott cédulákat annyiszor, ahány erdőjoga volt. A töredék jogosok többen összeálltak, és nyílhúzás után egymás között osztották el a fát. Bodonyban többféle nyilat készítettek, és külön-külön húztak az egész, fél negyed jogosok. A sorsolás után a pénztáros feljegyezte a listán, hogy ki melyik nyilast húzta. A közbirtokosságok rendszerint kitűztek egy időpontot, ameddig a fát ki kellett vágni, illetve hazaszállítani. Nyilasonként a legtöbb faluban fizetni kellett egy bizonyos összeget, amiből a közös költségeket fedezték, Felsőtárkányban 1923-ban nyilasonként 3000,1924-ben 33 000 koronát, 1935-ben 4 pengőt kellett fizetni.

37 Az erdőjog alapján történő faosztás mellett széles körben elterjedt volt a közbirtokossági erdő meghatározott részének árverésen való értékesítése. Mikófalván és Bükkszéken, ahol zömmel akácfa volt, ez általános gyakorlatnak számított. Előre kidobolták, hogy mikor lesz az árverés, licitálás. Rendszerint egy-egy jól körülhatárolható gödröt, vízmosást árvereztek el tél elején, miután az árverő csapat felnyilasolta a területet. A kisebb parcellák szélén levő fák oldalára írták a nyilas számát. Nyilasonként licitáltak, s aki legtöbbet ígért, azé lett a terület fája. A pénzt meghatározott időn belül kellett befizetni a gazdaság pénztárába. Felsőtárkányban 1932 őszén 374 méter előre kivágatott tűzifát jelöltek ki árverésre. A kikiáltási ár méterenként 1 pengő 80 fillér volt.

38 Bükkszéken gyakran a lábon álló szálfát is árverésen adták el. A fa lefaragott oldalára írták a 36. Magyar Néprajzi Lexikon, 4. 57-58. 37. HmL. V-230/13. 14. 38. HmL. V-230/14. 17* 259