Agria 21. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1985)

Bakó Ferenc: Népi kőépítkezés a Kárpát-medencében

A Kárpát-medence négy nagytáján: a Dunántúl, a Felvidék (1920 után északi része Szlovákia, déli része Felföld), Erdély (1920 után Románia) és az Alföld térségein a falusi kőházak megoszlását 1910-ben számszerűen is ki lehet mutatni. Az Alföldön a földfal az általános, a kő használata jelentéktelen, — a többi nagytájon a föld, a fa- és vesszőfalazatok mellett kisebb-nagyobb arányban szerephez jut a kő is, de egyes vármegyéken belül a kőház az összesnek többségét alkotja. Az építőanyagok használatában megmutatkozó ilyen, tájanként felfedezhető különbségeket részben etnikai tényezők, de még inkább a műszaki fejlődés, a város civilizációjának falusi térhódítása indokolja. Erdély déli, délkeleti szélén és a Felvidék egyes részein a kőházak nagy száma azzal van összefüggésben, hogy az ott élő németek települései urbánus jellegűek, építőanyagban is megelőzték a Kárpát-medence falvait, korábban alkalmaztak kő- és téglafalazatokat. A statisztikai táblázatok a kőházak magasabb százalékait mutatják ki a Dunántúl nyugati megyéiben is, Sopron, Mosón és Vas vármegyékben, ahol a kő a téglával vegyesen jelenik meg. Itt említjük meg, hogy az 1910. évi népszámlálás elkülönítés nélkül, egy rovatban tünteti fel a kő- és a téglafalazatot és csak a körülmények ismeretében lehet ezt az egyesített arányszámot megfelelően értelmezni. A tégla a Kárpát-medencében ugyanis a népnél csak a 18. sz. végén kezd elterjedni, elsősorban az uradalmak intencióit követve és Nyugat-Dunántúlon a szomszédos osztrák építési gyakorlat hatása alatt, de általánosságban még századunkban sem gyakori. Bármennyire homogén földrajzi, geológiai tájakat fog is össze a vármegyék nagyobb része, összesítésük mégsem ad reális képet, mert azokon belül egyes szűkebb tájakon a kőés téglafalazatú házak vannak túlsúlyban. Egyetlen vármegyében sem éri el a kőépítkezés átlagban a 70%-ot, de a kisebb közigazgatási egységekre, a járásokra és az egyes településekre lebontott adatok ennél jóval nagyobb arányokat is kimutatnak. A legtöbb kőházat jelző erdélyi megyékben vannak (1910-ben) 70-80%-ot meghaladó járások is és aránya minden településen magas, de sehol sem éri el a 95%-ot. Nem ez a kép rajzolódik ki a Balaton-parti Veszprém, Zala és Vas megyében, ahol alacsonyabbak ugyan az összesített megyei százalékok, de magasabbak a járásokban és még inkább a községekben. A Balaton északi partján elterülő Veszprémi, Balatonfüredi és Tapolcai járás 81 falujában a kőfalazatú házak az összesnek 95—100%-át képezik. Ennek a tájnak, a Balaton-felvidéknek a népi kőépítkezésben elfoglalt helyzete a Kárpát-medencében egyedülálló, máshol hasonló nagy tömegű kőházat nem ismerünk. A Dunántúlon kisebb zóna még a Mecsek hegység, bár csak szórványadatok utalnak rá, teljes feldolgozása még hátra van.

2 a A Felvidék ma is Magyarországhoz tartozó részén, a Felföldön ugyancsak jelentős mennyiségű kőházat mutat ki az 1910. évi népszámlálás. Az Ipoly tói keletre, délkeletre elterülő vármegyék hegyvidéki településeinek tekintélyes része is kőépítkezésű. Nógrád, Heves és Borsod megyék 47 községében a kőházak aránya meghaladja a 95%-ot és emellett 17 településen barlanglakások is vannak ebben az időben, amelyek teljességgel kimaradtak az adatfelvételből és amelyek a kőépítkezés túlsúlyát még tovább erősítenék. Áttekintve a statisztikai felmérés eredményeit kitűnik, hogy a Felföld a mennyiségi mutatókat tekintve a második kőházas táj a Kárpát-medencében, a néprajzi jellegű információk pedig arról tudósítanak, hogy itt a kőépítkezés módszerei sajátosak, mélyebb vizsgálatra ösztönzők. Ilyen irodalmi tájékoztatók és saját, a terepen szerzett ismereteim birtokában kutattam az 1960-as évekkel kezdődően a Felföldön, ezért a Kárpát-medence építkezését ennek a tájnak példáján, főleg ezekre a viszonyokra támaszkodva kívánom bemutatni. 2aKODOLÁNYI János 1958; FÜZES Endre 1959. 237. 15* 227