Agria 21. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1985)

Bakó Ferenc: Népi kőépítkezés a Kárpát-medencében

A Kárpát-medence népi építészetének anyagkészletét az 1910. évi népszámlálás alapján tárgyalva, Bátky Zsigmond a kő alkalmazásával is foglalkozott. Minthogy csupán a vármegyei összesítéseket vette alapul, a járási vagy községi adatokban rejlő, kisebb tájakra jellemző sajátosságokat nem érzékelhette. Következtetései ezért olyan általánosságokat tartalmaznak, mint: „nyugaton a kő-, vagy téglafalazatú, az Alföldön a vályog-, vagy sárfalazatú, a Felvidéken és Erdélyben pedig a faanyagú házak dominálnak"; vagy azt, hogy a kő ritka, mert szállításra nem alkalmas, hanem „más anyag híján, szükségből felhasznált lokális, genuinus építőanyag".

3 Bátky megállapításai még nélkülözték a kőépítkezést később feltáró alapkutatásokat a néprajz, a történetírás és a régészet területén, ezért a kezdetet, vagy e sajátos technika kifejlődésének folyamatát meghatározni meg sem kísérelte. Az utóbbi hat évtized azonban létrehozott bizonyos eredményeket, amelyek már megengedik, hogy a műszaki, gazdasági és társadalmi fejlődésbe ágyazott technika népi alkalmazását akár néprajzilag, akár történetileg tisztábban lássuk, y A kutatók a kezdeteket fokozatosan mindig korábbi időszakokra datálják, de különbséget tesznek a kő alkalmazásának kvantitatív formái között; ezek lehetnek teljesen kőfalazatú, vagy egyéb anyagból épített házak, amelyeknek csak egyes részei vannak kőből. Az anyagok hierarchiáját állítja össze az a tézis, hogy a rendi társadalom szerkezetének megfelelően a nemeseket, papokat, polgárokat a szilárd építőanyagok — kő, tégla — illették meg, az alsóbb rendű népesség, a jobbágyok, zsellérek pedig csak a múlékony, nem időálló növényi anyagokból, vagy föld felhasználásával építkezhettek.

4 A Kárpátmedence népeinél ezt a két társadalmi kategóriát még egy harmadik egészítette ki, a kisnemesség, amely kiváltságokkal ugyan, de maga művelte kis birtokát és így átmeneti réteget alkotott a két másik osztály között. Az írásos emlékek elég későn, a XVII—XVIII. században kezdenek utalni a népi építészetre, így a kőépítkezésre is, ezért a korábbi, végtelenül hosszú idő viszonyaira nézve csak régészeti leletek, de leginkább feltevések utalnak. Az egyik ilyen feltevés szerint a Kárpát-medence déli, délkeleti részein napjainkban gyakorolt népi kőépítészet a dák és a római magas architektúra folytatása, ami némi megszakításokkal hagyományozódott korunkra.

5 E nem eléggé bizonyított hipotézis mellett máshol régészeti eredmények is vannak, amelyek pontosabban időhöz kötik a technika megjelenését. A szlovák régészek a kővel kombinált földfalazatú házakat legkorábban a XV—XVI. századra határozzák meg.

6 Hasonlóképpen datálják magyar régészek a Balaton-felvidéken, Sarvaly község határában feltárt késő középkori magyar falut. A boronából rótt parasztházak sarkai alá nagyobb szikladarabokat, közéjük kisebb, ugyancsak megdolgozatlan köveket raktak kötőanyag nélkül, — hasonlóan a középkori cseh—morva és a XVII. századtól napjainkig ismert erdélyi építkezési módhoz. Sarvaly feltárt házainak fele kőből rakott, habarccsal kötött falazatú borospincére épült, melynek azonban nem kőboltozata, hanem fagerendás mennyezete volt.

7 3. BÁTKY Zsigmond 1921. 39. 4. MOJZER Miklós 1971. 62. 5. Az elmélet szerint a kó'építkezés két fő elterjedési területe a mai Románián belül Bánát-OlténiaDél-Erdély és Dobrudzsa az ókori római kolonizáció legintenzívebb tája, ahol a kőfaragás technikája többé-kevésbé fentmaradt. Ez a két táj a román népi kőépítkezés bölcsője, ahol a technológia a kőfaragásban és a kő pásztorkunyhók építésének módszereiben hagyományozódott korunkra. PETRESCU, Paul 1972. 218; U. ő. 1973.47. 6. FODOR László dolgozatában (1984) ld. CAPLOVIC, DuSan (1982) és HABOVSTIAK, Anton (1982) tanulmányait. 7. HOLL Imre 1979. 33-35; PARÂDI Nándor 1979. 52. 228